Ne ez a dal legyen

„Ott, a tömegben préselődve is egyfolytában azon járt az eszem, hogyan lehet, hogy éppen ez a valójában keveseket, pláne kevés hazánkfiát érintő »pántlikázott« törvény váltott ki ilyen kirobbanó dühöt. Hiszen a választópolgárok szinte szó nélkül nyelték le a magán-nyugdíjpénztári megtakarításaik elvételét; meg se nyikkantak, amikor az új választójogi törvény bebetonozta a hatalomba a Fideszt; hangjukat nem lehetett hallani, amikor megszűnt a választott Fővárosi Közgyűlés; nem tiltakoztak a paksi szerződés ellen, és igen hamar belenyugodtak a közoktatás lezüllesztésébe is.

Mégis, ez volt az az ügy, amelyik a maga abszurd kisszerűségében végül példaszerűen mutatta meg, hogy mihez is szoktunk hozzá az elmúlt hét évben. Az ellenségképzéshez, a kirekesztéshez, a gátlástalan hazudozáshoz, a szűklátókörűséghez és az erőszakossághoz. Ma már lényegében minden törvénynek ez a receptje, a hozzávalók csak abban különböznek, hogy a törvényalkotó éppen kivel akar kitolni / kinek akar kedvezni. Pontosan ezért volt az első perctől kezdve lényegében mindegy, eleget tesz-e a népi felszólításnak Áder János: ha ez a törvény eljuthatott odáig, hogy már csak a közismerten marionettfigura államelnök állhat a megvalósulása útjába, akkor kizárólag szépészeti jelentősége van, hogy aláírja vagy visszaküldi, esetleg az Alkotmánybíróság elé bocsátja.”