Donald Trump Európára bízná az ukrán tűzszünetet
A megválasztott amerikai elnök szerint Európának kell vezető szerepet vállalnia Ukrajna védelmében és a háború lezárásában.
Trump „főparancsnok” végrehajtotta első haditettét.
„Trump „főparancsnok” végrehajtotta első haditettét: az amerikai haditengerészet cirkálórakétákkal bombázta azt a szíriai légibázist, ahonnan a héten – nemcsak Trump, hanem Hollande francia elnök és Merkel német kancellár szerint is – Aszad elnök légiereje vegyifegyveres támadást indított egy a felkelők által ellenőrzött város ellen.
Ha hinni lehet a Le Figaroban megjelent – egy meg nem nevezett ENSZ-diplomatára hivatkozó – feltételezésnek (Questions autour des motivations de Bachar el-Assad, ápr. 7.), a dolog mögött olyan szír keményvonalas katonai-titkosszolgálati körök állhatnak, amelyek nincsenek megelégedve az Aszad és orosz protektorai közötti együttműködéssel. Moszkvát kész tények elé állítva, az ultrák azt akarták megmutatni, hogy az oroszok nem ellenőrzik teljesen az országot, ráadásul nem ismerhetik el, hogy a hátuk mögött ilyesmik történhetnek.
De elképzelhető az a változat is, hogy a szír légierő lebombázott egy olyan hadianyag raktárat, amelyben a felkelők a szír hadsereg készletéből származó és eddig meg nem semmisített vegyi fegyvereket tároltak. (Ha ez így van, akkor viszont erről a CIA-nak is tudnia kellene.)
Tény az, hogy nemcsak Oroszország, hanem Kína is elutasítja a Trump által most harcosan képviselt nyugati álláspontot, jelezve, hogy Aszadnak semmilyen oka nem volt arra, hogy ezt a tettet elkövesse. Vagyis a Xi Jinpingnek Mar-a-Lagoban felszolgált menü szíriai fogása nem aratott átütő sikert. Ettől még a Trump–Xi-találkozó járhat némi eredménnyel mindkét fél számára. De ennél fontosabbnak tűnik maga a találkozó ténye, és a barátságos hangnem. A kínaiak nem kis elégtétellel idézgetik Tillerson Pekingben elhangzott szavait („konfliktus- és konfrontáció-mentes viszony, kölcsönös tisztelet, win-win megoldások”).
Bár Tillerson – jegyzi meg a People’s Daily kommentátora – közvetlenül nem használta az „új típusú nagyhatalmi viszonyok” kifejezést [major-power relations; jó volna tudni, kínaiul hogy van ez, mert érzésem szerint nem kevesebbet, hanem többet sejtet, mint a közönséges „nagyhatalmi” jelző; vezető hatalmak közötti viszonyok?], lényegében elfogadta azt. Persze rögtön hozzá teszi azt is, hogy ez „nem több, mint felszíni gesztus, és ha majd konkrét ügyek merülnek fel, a két ország között kiéleződhetnek az ellentétek, mivel eltérően értelmezik, milyen velejárói lehetnek az új típusú nagyhatalmi viszonyoknak”.
Hogy Kína mit is érthet ez alatt, az kiderül abból, amit a kínai pártlap által megszólaltatott külpolitikai szakértő Joe Biden volt alelnök helyettes nemzetbiztonsági tanácsadójának a szájába ad: „az olyan kifejezések, mint a ’kölcsönös tisztelet’ és a ’konfrontációmentes viszony’ olyan kódszavak, amelyek arra utalnak, hogy Amerika tudomásul veszi Kína ázsiai érdekszféráját”.
Az „új típusú viszonyok” jó példája lehetne az – legalábbis Trump felfogása szerint –, ha Kína „Észak-Korea fölötti jelentős befolyását” latba vetve, „segítene nekünk”. Az FT-nek adott interjújában (Trump ready to tackle North Korea alone, FT, ápr. 2.) az elnök világossá tette, hogy Amerika egyoldalúan fog cselekedni, ha Kína nem gyakorol nyomást Észak-Koreára. Meg fogják oldani a kérdést, kínai segítséggel vagy anélkül. Amikor az FT rákérdezett, hogy valamilyen „nagy alkut” tart-e szem előtt, amelynek keretében Kína segít megoldani az észak-koreai problémát, Amerika pedig cserében garantálná, hogy ki fogja vonni a csapatait Koreából, csak ennyit válaszolt: „Ha Kína nem lép Észak-Koreával kapcsolatban, majd mi lépni fogunk.”
Ezek olyan kombinációk, amelyekbe semmilyen nagyhatalom sem mehet bele, mert nem tudhatja, hogy a másik fél nem fogja-e a gyengeség jelének tekinteni, és kíméletlenül kihasználni ellene. Ha az ilyen racionális alkuk a nemzetközi politikában lehetségesek volnának, akkor háborúk helyett minden komoly problémát a zöld asztalnál oldottak volna meg.
Ráadásul egy egységes Korea Kína szempontjából csak akkor volna elfogadható, ha az lemondana az atomfegyverről, és – formális függetlenségét megőrizve – geopolitikai értelemben a kínai érdekszféra részévé válna. Egy ilyen helyzet nem teljesen valószínűtlen, de csak akkor volna rá némi esély, ha Dél-Koreában a baloldali Moon Jae-in nyerné meg a május 9-én sorra kerülő elnökválasztást, aki nyitni szeretne Észak-Korea felé, és felülbírálná az amerikai rakétaelhárító rendszer telepítésére vonatkozó döntést is.
Kína tehát már csak ezért sem fog most lépni, hanem inkább kivár.”