Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
A regény indulásával nincs is baj, hiszen felvezetésnek jó lenne, ha nem lenne annyi erőltetett humorral telenyomva.
„A regény indulásával nincs is baj, hiszen felvezetésnek jó lenne, ha nem lenne annyi erőltetett humorral telenyomva. Mintha Scalzi arra törekedett volna, hogy kerül, amibe kerül, de ő megnevetteti az olvasókat. Nos, ez az elején nem sikerült neki, sőt inkább kiábrándító volt a próbálkozása. Lassan azonban ahogy kezd kibontakozni a történet, eltűnik ez az erőltetettség is, és valóban olvasható, kalandos, izgalmas események részesei lehetünk. A humor is egyre jobban belesimul a történetbe és szerves részét képezi. Leginkább a Földön történő események mosolyogtatják meg az olvasót, ami nem is csoda, hiszen helyzetkomikumra épülnek, melynek a megértéséhez nincs szükség sok gondolkodásra, így szinte mindenkinél célba talál. Szereplői felszínesek és egysíkúak, ami nem is probléma egy komédiában.
Valamikor a regény 70% környékén azonban bekövetkezik egy törés. Az eddigi eseményeknek vége szakad és átadja magát egy stílusban és formában is teljesen más történetvezetésnek, mely az eredeti szálhoz ugyan kapcsolódik, de mégis teljesen más. Ez a három fejezet a regény végén, amit Scalzi »Kóda«-nak nevez, teljesen kizökkenti az olvasót.
Csalódottan tettem le a könyvet az olvasás befejeztével. Elgondolkodtam, hogy mi is akart lenni ez az egész? Egy jó kis komédia? Nos, az nem jött össze. Talán azt lett volna, ha nem vágja el a történetet, hanem egy normális befejezést ír hozzá. Az első »Kóda« volt az igazán kiábrándító. Úgy éreztem magam, mintha nem is A Rettenthetetlen krónikái vezető forgatókönyvírójának a gondolatait olvastam volna, hanem magának Scalzinak a megjátszott belső vívódását. Bár a lezárást tekinthetjük egy kis öniróniának is, ha az író értene hozzá.”