Zsuzsa: Igen – már a második terhességmegszakításnál ürességet éreztem, miután az első abortusz látványa nagyon megrázott. Az járt a fejemben, hogy most már tudom, mit csinálnak, tudom, mire számíthatok… de persze minden alkalommal szörnyű volt látni, ahogy a vákuum szívta ki a magzat testrészeit, amelyeket a felismerhetetlenségig összeroncsoltak.
CSH: Ha te állnál ott egy abortuszt végeztető kislány mellett, mit mondanál neki?
Zsuzsa: Amikor láttam, hogy ott ül az a 15 éves kislány a műtétre várva, és nyomkodja az okostelefonját, nagyon szívesen elbeszélgettem volna vele arról, tudatában van-e annak, hogy mire készül? De persze ennél sokkal fontosabb lenne a megelőző felvilágosítás, amelynek keretében elmondhatnánk, milyen veszélyei vannak a terhességmegszakításnak, hogy lelkileg mennyire sérül majd, s hogy egész életében nem fogja tudni feldolgozni azt, hogy elvetette a magzatát. Az ilyen beszélgetések talán hozzájárulnának ahhoz, hogy minél kevesebben döntsenek a terhességmegszakítás mellett, de amíg az abortuszt a fogamzásgátlás egyik módjának tekintik, nehéz bármit tenni. Előfordult olyan nő is, aki láthatóan nem saját akaratából jött elvetetni a babát, hanem a szülei vagy a párja nyomására. Ezekre a helyzetekre is jó lenne megoldást találni.”