„Elkezdtem sírni és nem tudtam abbahagyni…”

„Zsuzsa (nevezzük így) védőnőnek tanul, végzős egy vidéki egyetemen. Az egyik gyakorlat alkalmával több abortuszon is részt vett. Arról kérdeztük, mennyire készítették fel a hallgatókat arra, hogy mi fog történni, illetve, hogy mennyire hangsúlyozták azt a terhességmegszakítást végzők, hogy itt most egy magzat életét oltják ki.

(...)

CSH: Érezted azt bárkiben, hogy tudatában vannak annak, hogy egy kis életnek vet véget?

Zsuzsa: Nem. Persze lehet, hogy ezt csak úgy lehet kibírni, ha teljes közönyösségbe menekülnek és kizárják az ilyen gondolatokat.

CSH: Összesen hat abortuszon vettél részt. Te is éreztél hasonló közönyösséget kialakulni magadban?

Zsuzsa: Igen – már a második terhességmegszakításnál ürességet éreztem, miután az első abortusz látványa nagyon megrázott. Az járt a fejemben, hogy most már tudom, mit csinálnak, tudom, mire számíthatok… de persze minden alkalommal szörnyű volt látni, ahogy a vákuum szívta ki a magzat testrészeit, amelyeket a felismerhetetlenségig összeroncsoltak.

CSH: Ha te állnál ott egy abortuszt végeztető kislány mellett, mit mondanál neki?

Zsuzsa: Amikor láttam, hogy ott ül az a 15 éves kislány a műtétre várva, és nyomkodja az okostelefonját, nagyon szívesen elbeszélgettem volna vele arról, tudatában van-e annak, hogy mire készül? De persze ennél sokkal fontosabb lenne a megelőző felvilágosítás, amelynek keretében elmondhatnánk, milyen veszélyei vannak a terhességmegszakításnak, hogy lelkileg mennyire sérül majd, s hogy egész életében nem fogja tudni feldolgozni azt, hogy elvetette a magzatát. Az ilyen beszélgetések talán hozzájárulnának ahhoz, hogy minél kevesebben döntsenek a terhességmegszakítás mellett, de amíg az abortuszt a fogamzásgátlás egyik módjának tekintik, nehéz bármit tenni. Előfordult olyan nő is, aki láthatóan nem saját akaratából jött elvetetni a babát, hanem a szülei vagy a párja nyomására. Ezekre a helyzetekre is jó lenne megoldást találni.”