Kísértet járja be Európát, a kognitív disszonancia kísértete! Európában a különféle szellemi mozgalmak értelmiségi csoportjai tradicionálisan párbeszédképtelenek egymással, és nem mi rontottuk meg földrészünk szellemi hagyományait. Bár az is igaz, hogy részt veszünk benne, sőt a hazai pályán tovább gazdagítjuk a soha-meg-nem-értés módszertanát.
„Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén…” (Petőfi)
Bár már századok óta, igazságaink keresésének bűvöletében divatos szakma lett az ügyvédi hivatás, mégsem tűnik valóságnak, amit mi önmagunkról vélünk, hogy végül is fiskális nép volnánk. Az ügyvédi hivatás lényege az volna ugyanis, hogy a potenciális veszekedésekből vitát alakítson ki, lehetőleg érvek és ellenérvek mérlegelése nyomán egyfajta egyezséghez vezető útra irányítsa az eltérő anyagi és, nota bene, a szellemi érdekeket.
De a cél szentesíteni véli az eszközt és az eredeti szakmai szándék mellé felsorakoznak ultizó hagyományaink (ultis nép volnánk?)… el egészen a cinkelt lapokig, érvekig. Ha azt vélnénk, hogy ez csupán a szerencsésnek nem minősíthető dzsentris reakció, egyfajta magyarosch hagyomány volna, mely az általában Mohácsig visszavezethető, peches sorsfordulóink árnyainak következménye, bizonyára tévedünk.
Európában a különféle szellemi mozgalmak értelmiségi csoportjai tradicionálisan párbeszédképtelenek egymással, és nem mi rontottuk meg földrészünk szellemi hagyományait. Bár az is igaz, hogy részt veszünk benne, sőt a hazai pályán tovább gazdagítjuk a soha-meg-nem-értés módszertanát.
– de ez nem vigasz, még a számunkra sem az igazán.
Az, ami végigkísérte és -kíséri a nagy történelmi pillanatokat, azokat a megszenvedett bizonyos forradalmi előkészületeket, illetve azok kicsorbulását (jakobinusok, bolsik stb.), az az értelmiségi viták keltetőjében kialakuló kognitív disszonancia, ami egyfajta kényszerutópiák diktatúrájába, illetve, el nem fogadása, marginalizálódása esetén kritika helyett sértődöttségbe, sőt, személyes (privát) sértődésbe, abszolút elutasításba torkollik.
Az ebből eredő szellemi zavart, a két (vagy több), születésük pillanataiban valóban szuggesztíven igaznak tűnő ideológia ütközéseinek káoszát viszont az átlagos lakosság, a reggelente dolgukra induló/kényszerülő polgártársak szenvedik el, ha akarják, ha nem. Ébresztőórára kelnek, magukra húzzák az atlétatrikót, felöltöznek és munkába indulnak. Beszélgetnek, félszemmel mobiljaikon figyelik a médiát is, érzik, értelmezni próbálják a szellemi frontok főszereplővé emelt villanásait, és fokozódik bennük a zavar.
Mi van? Bastille, Auróra, vagy valami „i” betűnyi apróság (lásd: homo usion – homo iusion)? Az atlétatrikósok ezen intellektuális világban a kellően tájékozódni nem tudó (olykor nem is akaró), de különféle manipulálások hatására (írások, viták, tüntetések) felhergelődött tömegek szenvedik el a disszonanciák alig identifikálható társadalmi jelenlétét (értelmiségi felelőtlenségét), olykor sajnos véresen komolyan. Mi marad az atlétatrikóba zárt léleknek? A lánglelkűeknek a hőbörgés a tüntetéseken, ahol dekódolatlan információik hatására próbálnak komplexusaiktól szabadulni (a CEU tüntetésen volt, aki Gyurcsány leváltását követelte), követvén fajlagosan anarchikus hangulatukat.
Az „írástudók árulása”, az időzített aknák elrejtése az értelmiségi viták mélyén lelhető meg. Az egyet nem értés természetes attitűdje nem kellene, hogy mindenáron az egymás, szinte eretneki elutasításába torkoljon. Minden vitában hipotézisek ütköznek meg. (Sőt, a napok múlásában megéljük saját hipotéziseink változásait is!) Az értelmiségi viták közben mégis feltűnik és beárnyékolja a szürke állományt a reptilis harag. A kimondott/leírt hipotézis próféciává alakul, hirdetője prófétává, a tévedésmentes igazság egyetlen (győztes – vagy sértett, de meg nem értett) hirdetőjévé.
A népnek joga van a hipotéziseket feltételezések gyanánt megismernie, de joga van/volna a hipotézisek profétikus bűvköréből kimaradnia is, anélkül, hogy érthetetlen pártoskodások és pártütések labirintusában Minotaurusként őgyelegne és hőzöngene, olykor eredendő szándékai ellenére. Talán mégis a saját vélemények hipotetikus és elegáns kezelése volna a járható út elsősorban az értelmiségi körökben, amikből az idők múltán kialakulhatnak igazság-közelibb vélemények, amik hosszabb ideig érvényesnek tűnő hipotézisek lehetnek. Az igazságok az időben erodálódnak és formálódnak átmenetileg újjá.
Ebben rejlene talán az önmagát szabad és függetlennek vélő, de mindenképpen felelős értelmiség vitakultúrájának újragondolása.
„Nem fogunk semmilyen módon politikai ideológiával beleszólni abba, hogy hogyan, és milyen módon kell a kultúrának működnie” – jelentete ki a Magyar Nemzeti Múzeumban Tarr Zoltán.
Egy vitaanyag átalakítaná az egyetem alapítványi fenntartású modelljét, teljes mértékben az európai normákhoz igazítva azt.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
Orbán Viktor Gyurcsány Ferenc óta nem vett részt választási vitán, most azonban szükség lett volna rá.
Az Operaház főigazgatója Rost Andreával való kapcsolatáról, és az intézmény jövőjéről is beszélt.
Az eseményt úgy tartja elképzelhetőnek, hogy ne épüljön több stadion, viszont a játékok kapcsán megvalósulhatnának azok a – főleg közlekedést érintő – városfejlesztések, amelyekre Budapestnek amúgy is szüksége van.
Gajdos László miniszter újabb államtitkárt jelentett be.
