Róma <3 <3 <3

Aki a turizmust ostorozza, az mindenekelőtt önmagát ostorozza.

Turista voltam Rómában, mégpedig a lehető legrosszabb fajta: az, aki először jár ott; tettrekész elsőrómázó, aki kötelességének érzi bejárni a nevezetes helyszíneket és elolvasni a bédekkerben ezekkel kapcsolatosan fellelhető információkat; aki megáll az összes fontos szépség előtt, és lelkiismeretesen, szorgosan csodál.

Nem elég azonban, hogy turista, tehát alantas voltam, még csak arra sem voltam képes, hogy olyan felszabadultan és naivan legyek az, mint a sorstalan, alvó csecsemők; a dundi, pirospozsgás, övtáskás turizálók. Meghasonlott, elidegenedett, cinikus, gonosz turista voltam; megfogadtam, hogy nem készítek egyetlen képet sem, de direkt beleálltam mások fotóiba; ujjal mutogattam rájuk, amikor affektálva gyönyörködtek, gyermetegen illegették magukat; megjegyzéseket tettem kinézetükre, testsúlyukra, öltözetükre, feltételezett szexuális orientációjukra, és nem hagytam szó nélkül a fiziognómiájukban és viselkedésükben kiütköző etnikai-faji sajátosságokat sem.

Talán nem lettem volna ilyen elszántan malíciózus, ha a tényből, hogy tudatában vagyok a turistaság borzalmainak, sokakhoz hasonlóan azt a hazug következtetést vonom le, hogy jobb vagyok. Elvégre a turizmus külön szakága épül erre az illúzióra. A fapados repülőkön meg transzferjáratokon, cseljabinszki nyugdíjasok meg szlovák gimnazistacsoportok hónaljában eltöltött órák azonban könyörtelenül eloszlatják az efféle ábrándokat; tudtam, hogy egyek vagyunk, tudtam, hogy a frottírzoknis ordenáréság mindenestül az én ordenáréságom is, akkor is, ha bőszen próbálok kívülállni.

Úgy éreztem magamat Rómában, mint a megszállásirodalomból ismert melankolikus szovjet tisztek, akik szinte bocsánatkérően erőszakolják meg az elgyötört polgárasszonyokat. (Vajon hányadszorra kell megfordulnunk valahol, hogy – immár kellően közömbös – jelenlétünkkel ne romboljuk tovább az amúgy is széthemzsegett és tönkreálmélkodott közeget? Mindenkinek van egy olyan plebejus ismerőse, aki szerint minek elutazni bárhová, hiszen ma már mindent meg lehet nézni az interneten is; jókat röhögünk az ilyen prosztó dumákon, pedig aligha van ennél konzekvensebb és szebb kiállás a kultúrák megőrzése mellett.)

A várost dúló barbár hadak eközben a posztmodern gátlástalanság túlzás nélkül revelatív erejű momentumait szolgáltatták. A lateráni bazilikában egy lány térdepelve, kezét imára kulcsolva készíttetett magáról grimaszolós-jófejkedős fotót a barátnőjével; ott és akkor egészen nyilvánvalóvá vált, hogy kétezertizenhétben, a Kék Bálna-őrület és a Pumpedék bemutatásának havában egy templomnak körülbelül tényleg ennyi funkciója lehet.

ahol a világ minden részéről összecsődült tömegek ájtatosan leborulhatnak önmaguk meghaladhatatlan tündökletessége előtt. Rómában minden és mindenki e rítus zavartalan lefolytatásának szolgálatában áll: az utcasarkokon meg a metrómegállókban grasszáló, töménytelen mennyiségű carabinieri és gépfegyveres terrorelhárító, a kegytárgyakat („szelfisztikk, szelfisztikk!!!”) kínálgató pakisztániak, és persze Ferenc pápa minden létező felületen reprodukált, jóváhagyóan feltartott hüvelykujja.

A műemlékek előtt kanyargó sorokban hosszú órákon át araszolgató vakációzók vonásait pedig annak a hitnek a fanatizmusa acélozza, hogy valami kivételes, nagy vallásos élmény vár rájuk, hogy megörökíthetik az Epifánia szívszorító pillanatát, önnön sugárzó megjelenésüket a történelmi falak között.

Rómában járva Charles Maurrasra gondoltam, pontosabban arra, hogy milyen üresen hangoznak most azok a diadalmas kijelentései, melyeket a múlt század elején közölt az Action française folyóiratában.

„Római vagyok, abban az értelemben, ahogy ember vagyok; városokat és államokat építő állat, nem bódult gyökérevő; társas állat, nem kósza ragadozó; az az állat, aki, legyen bár vándorló vagy letelepedett, képes felhalmozni a múlt kincseit, sőt valamilyen racionális törvényt is levonni belőlük, nem hordákban tévelygő pusztító, akit az általa létrehozott romok éltetnek. Római vagyok lényem egész pozitív részével, mindazzal, amit az élő és a valahavolt emberek öröme, munkája, gondolkodása, emlékezete, értelme, tudománya, művészete, politikája és költészete oltottak belé. (...) Római vagyok, ember vagyok: íme két azonos állítás.”

Kisiskolásan próbálkoztam elképzelni, hogyan gondolkodna, hogyan érezne Maurras ma, amikor már se Róma, se ember nincs, csak a mindent elárasztó Én, de persze nem jutottam sokra. Csak annyit tudtam megállapítani, hogy ez a nagy-nagy, süket gondolkodó legalább a nevetséges italopopot nem kényszerülne elviselni, és ez a tény – furcsa módon – vigasztalt.

*

Egyszer csak aztán hazatér az ember Rómából, és valami égető vágyat érez, hogy állításokat tegyen. És környezetét nem kímélve tesz is: Róma mindenkiből kihozza rejtett tehetségtelenségét.

Még jóformán ki sem lépett a ferihegyi terminál kapuján, már olyan mondatokat képez, mint hogy csordultig telt a lelkem szépséggel meg hogy ezt nem lehet elmondani, ez egy csoda volt, de persze azért Wittgensteint megvető bátorsággal és lelkesedéssel mégis megkísérli, hogy elmondja, hogy kifejezze, milyen volt ott lenni. Hogy milyen hatást tett rá az örök város, de még inkább – és persze ügyes emfázisokkal érzékelteti, hogy valójában ez a kérdés jelentené itt az elbeszélés gerincét –: hogy ő milyen hatást tett Rómára. Hiszen nincs az az antik düledék, nincs az a reneszánsz palota, amit ne árnyékolna be gyönyörű lényünk.

Miért nem tudunk normális hangon beszélni Rómáról? A legkényelmesebb válasz persze az lenne, hogy az ún. meghatározó dolgokról egyszerűen képtelenek vagyunk nem a Poet.hu érzelmes háztartásbelijeinek modorában megnyilatkozni.

Sejtésem szerint azonban másról lehet szó. Baudouin de Bodinat, a modern életnek ez a rejtőzkődő, nagy kritikusa ír fontos dolgokat La Vie sur Terre című munkájában a fogyasztói komfort, a csúcstechnológia sivár jelenébe vetett emberről, aki a kommunikációfétis iránymutatásai ellenére képtelen bármi épkézláb közlendőt kicsikarni magából.

„Nem jut eszünkbe semmi, amit másnak mondhatnánk. Ha összekerülünk, egyre csak eltúlozzuk középszerűségünket. Átkutatjuk zsebeinket, kénytelen-kelletlen előkotorjuk a fecsegés aprópénzét: az eseményeket, amikről az újságban olvastunk, a képeket, amiket a tévében mutattak, egy filmet, amit láttunk, új termékeket, amikről hallottunk, mindenféle társasági pletykákat és botrányos leleplezéseket, csak hogy legyen miről beszélnünk; és még ezek a smoncák is csak valami stimuláló zenétől kísérve érvényesülnek, mintha a legkisebb csend is feltárná a köztünk tátongó ürességet, annak zavarbaejtő tényét, hogy nincs mit egymásnak mondanunk. (...) A társalgás megélt tapasztalatokat feltételez, melyeket érdemes elmesélni, szellemi szabadságot, függetlenséget és valódi kapcsolatokat. Márpedig tudjuk, hogy még szabadtartásunk hetei sem kínálnak semmi olyat, amit érdemes volna elmesélnünk; hogy ráadásul minden meg is teszünk, hogy megelőzzük a véletleneket; és ha tényleg történne velünk valami, az sértené a többieket.”

Én a Vatikáni Múzeum térképgalériájában, a torlódó embertömegben szelfibotját szinte dühösen meg-meglódító, magára charmant vigyort erőltető, majd savanyú arccal tobábbvánszorgó amerikai turistanőt, ezt a végletesen és már-már szégyellnivalóan közhelyes figurát figyelve értettem meg igazán, hogy Rómáról nincs mit mondani, hogy bármiféle közlés ezzel a várossal – és logikusan és egyáltalán: bármiféle várossal – kapcsolatban lehetetlen.

Arról, amit untig ismerünk, amit kívülről fújunk, ami beépült a reflexeinkbe, ami behatárolja és kitölti minden pillanatunkat, ami szünet nélkül és mindent behálózóan és mindent agyonöklelően van – önmagunk, saját végtelenített, kiterjesztett, sokszorosított, megosztott valónk –, nincs mit szólni. Amikor Almási Éva és Sinkovits Imre újfent és ismét és na még egyszer rázendítenek az Orchideákra, akkor már undort sem érzünk, csak valami fémesen hideg közönyt. Épp ez a közöny ejt némaságba bennünket Rómában (és Párizsban és Barcelonában és satöbbi), és ebből a csendből talán tényleg csak a giccs buja üressége jelent kiutat.

Nem mintha ebben volna bármi különösebben meglepő. Nem mintha mindezt ne lehetne előre tudni. És persze hiába mantrázzuk, hogy kíváncsiak vagyunk, hiába dédelgetjük minden ösztöndíjkérelmek tételmondatát, azt, hogy szeretünk megismerni más kultúrákat,

Útra se kelnénk, ha nem lennénk biztosak abban, hogy a célországban ugyanaz a kedélyesre polírozott valóság fogad bennünket, mint amiben hétköznapilag egzisztálunk. A turizmusnak pontosan ez a legfőbb vonása, ez a megszállott ragaszkodás ahhoz, hogy egy pillanatra se kelljen elszakadni magunktól.

Róma is csak egy kinyúlt mackónadrág, amiben öntelten elterpeszthetjük tagjainkat.