Boszik, vérszopók és démoni pajkosság a tévésorozatokban (2004)

„Hiába tehát a sok mágiaizé és varázskütyü, a számtalan rémlény és a surranó nagy árnyak; ez a sorozat némiképp a tetterős és a »dolgokat kezébe vevő« fiatalság felmagasztalása, melynek képviselői időnként nehezebben lesznek úrrá az érzelmi hullámveréseken, mint a démonok vagy a vámpírok makacs támadásain. A kíméletesen adagolt horrorelemek ellenére a hamvas bájosság vizuális hártyarétege feszül a sorozat minden másodpercére, a csinos profilok és a szakértő kezek nyomán megejtően csillogó szemek kellemes elegyének köszönhetően. Kevés az igazán elkínzott hang, a fájdalmas jajveszékelés; inkább a megsebzett tiniszívek mélyéről időnként feltörő szipogás a jellemző. Persze azért a vámpírszívekbe jól belenyomják a jó nagy karókat. De a lényeg, más ifjonti szívzűrökön élősködő sorozatokhoz hasonlóan, az érzelmi kalamajkákon van, amihez ez esetben is sikerült kellően megnyerő fiatal színészpalántákat találni. A címszereplőt alakító Sarah Michelle Gellar például felkapott sztárocska, aki már olyan »korszakos munkákkal« tette le a névjegyét, mint a Scooby Doo, vagy a Tudom, mit tettél tavaly nyáron második része. Na, meg persze a producerek is vérprofik, egyikük a Toy Story és az Alien 4. forgatókönyvét jegyzi. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, a sorozat jól kiszámított terméktesztelés: vajon melyik tiniből lesz sztár, akibe később érdemes invesztálni? Sorolhatnám még a gyarlóságokat és fogyatékosságokat, leginkább a dramaturgia bántó hibáit. A történetvezetés legtöbbször nem múlja felül egy mezei pornófilm cselekményépítési bravúrjait. Míg abban némi szóváltást a megbízható kamatyolás képsorai követnek, addig itt egy kis civódást, csacsogást és ármánykodást rendszerint gyorsan lezajló vér- és bélontás zár le. A küzdelmek koreográfiája pedig ritkán készteti székkarfamarkolásra a nézőt, pedig az ifjú (akció)hősök többször gyilkolnak, mint ahány pattanást talált egykor szép emlékű Adrian Moll az arcán. De a Buffy nem nélkülözi az iróniát sem, és éppen ezért érdemes szót vesztegetni e sorozatra. Szerencsére a csupán nevetséges jeleneteket csípős megjegyzések és kommentárok kísérik, melyek sokszor szellemesek. A halálhörgések és mormogások zajába tehát ironikus ki- és beszólások, vagy éppen szerelmes suttogások vegyülnek. Egyszóval az egész sorozatra jellemző, hogy önmagán is ironizál, és lelkesen reflektál saját komolytalanságára, amelyről nem is nagyon tehet, hiszen bájos idiotizmusa tulajdonképpen szövődménye a műfaji vérvonal tisztátalanságának (tinikomédia és fantasztikus rémfilm különös fattyáról van szó). »Ilyet se látni mindennap, kivéve persze nálunk« - jegyzi meg például egy esetben a kiadós vérfürdő után nem minden malícia nélkül Buffy, saját és társai helyzetének faramuciságán élcelődve. »Miért nem tudtok kábítószerezni, mint a többiek?!« - ez pedig már az iskolai elöljáró kifakadása, aki mindenütt rosszban sántikáló gimnazistákat sejt, de miután szemtanúja lesz annak, ahogy Buffyék éppen óriáspókokat aprítanak, már más színben kezdi látni a szokványos tanulói fegyelmezetlenséget. Egy átlagos tinikomédiával szemben a Buffy saját bornírtságából és bugyutaságából is képes tőkét kovácsolni, folyamatosan az irónia erőterében tartva önmagát.

Az irónia működését azért érdemes figyelemmel kísérni, mert benne a posztmodern televíziózás lényeges vonásai tűnnek elő. Az irónia ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy a Buffy idézőjelbe teszi önmagát is, hanem belépési pontként szolgál egy igen kiterjedt tévés utalásmátrixba is, ahol a különféle sorozatok egymásra hajaznak, egymásra reflektálnak, sőt egybe is csúsznak időnként. A Buffy esetében ez a sajátosság legfeltűnőbben Angel, vagyis egy másik sorozathős vendégjátéka kapcsán mutatkozik meg. Ő szintén kettős figura, aki démon és angyal egyszerre, bár szívesebben domborítja ki ez utóbbi oldalát (a címszereplő nevén fut a sorozat is, egyébként a Viasat3 kínálatában ugyancsak megtalálható). Persze Buffy és Angel menthetetlenül és kölcsönösen szerelembe zuhannak, és máris szoros kötelék fűzi egybe a két szériát is (no meg a producerek között is van átfedés), további lehetőséget biztosítva arra, hogy esetenként az egyik sorozat mellékszereplői is lazán átgyalogolhassanak a másik opus díszletei közé. Buffy..., Sabrina... vagy éppen Angel: posztmodern sorozatok ezek szőrőstűl-bőröstűl (karmostól-agyarastól), mivel fordulataikat, alaphelyzeteiket és karaktereiket már eleve utalásokként teremtik meg; korábbi filmes vagy éppen irodalmi gyökerű előzményeket idézve fel. Salem, Sabrináék fekete macskája például nevével felidézi a híres amerikai boszorkányüldözés helyszínét, és teremt ezzel »kulturális jogfolytonosságot« a komoly irodalom és a könnyed tévés darab között, még ha erősen parodisztikus jelleggel is teszi ezt. Sabrináék és a bűbájos boszorkányok esetében ráadásul három összezárt nő igyekszik megszervezni mágikus hétköznapjait a jobb esetben csak gyanútlan külvilággal szemben, ahogy arra már mozifilmek és mozifilmként is feldolgozott regény szolgált példaként (Eastwicki boszorkányok). A fent említett sorozatok olyan alapelbeszélésekre épülnek (krimikre, mesékre, fantasztikus sztorikra), melyek a nézők többsége számára is ismert kulturális kódokat és könnyen azonosítható sémákat jelentenek. Ha pedig mindehhez hozzávesszük, hogy saját identitásunk megteremtése sem független az ilyen előrecsomagolt elbeszélésektől, hiszen talán magunk is történetek vagyunk, melyet más történetekkel mérünk és szövünk össze, akkor talán érdemes e sorozatokat másként is szemlélni, mint csupán olcsó népbutító próbálkozásokként. Morális pánik és bűnbakképzés helyett érdekfeszítőbbnek bizonyulhat, ha figyelmünket arra irányítjuk, miként élnek tovább a mítoszok, ponyvák és a folklór közösségteremtő elemei ebben a közegben.”