Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
A legérdekesebb elem azonban mégsem a drákokhoz köthető: rég láttam ugyanis olyan izgalmas országot, mint a Szindikátus.
„Az ötletek mögött azonban komplex történet is rejtőzik, ahogy ezt az eltérő irányokba induló főszereplők miatt sejteni lehet. Talán Hilemore hadnagy szála kapta a legkisebb hangsúlyt, pedig leginkább róla olvastam volna – kalózokból és tengeri csatákból nincs hiány, ráadásul a főbb alakok közül ő az egyetlen nem véráldott, ami különösen érdekessé teszi, hogy miként képes boldogulni egy ilyen világban. Lizanne ezzel szemben szuperkémként tevékenykedik, ráadásul a kötet végére még nagyobb felelősség összpontosul a kezében: nemcsak a termékkészletére, de minden képességére is szüksége van, ha egészben akar kikerülni ebből az összeesküvésből, mi pedig tényleg nem tehetünk mást, minthogy izgatottan faljuk a lapokat. Talán egyedül Clay történetében vannak kisebb üresjáratok, de a vad vidéken való kutatására szerencsére olyan emlékezetes mellékszereplőket kapott, hogy unatkozni itt sem érünk rá (ritka az olyan, amikor három szál közül mindhármat szívesen olvasom).
Mégis, számomra mindezek ellenére is feleslegesen hosszúnak érződött a regény. Nem is feltétlenül a hatszáz oldalas terjedelem miatt (a Hollóárnyék-trilógia mindhárom része hosszabb ennél), hanem mert egy idő után nagyon feltűnő, hogy annyira nem lenyűgöző mindaz, amit olvasunk. Ryan továbbra is ismerős sablonokból, toposzokból építkezik, amiket nem olyan eredeti formában tár elénk (különösen kínosnak gondolom a Lizanne szálán bonyolódó összeesküvés megoldását). Konfliktushelyzeteinek megoldása gyakran deus ex machinának tűnik (tipikusan az utolsó pillanatban, csodával határos módon menekülnek meg a szereplők, külső tényező hatására), ráadásul az akció- és csataközpontú cselekményszövése egy idő után önismétlőnek hatott (főleg Clay esetében).”