A Logan az a szuperhősfilmeknek, ami a Nincs bocsánat volt a westerneknek

„A dicsőséges »a tisztesség és a szabadság nevében legyőzzük a gonoszokat« helyett csak a dicstelen »ölünk, hogy ne dögöljünk meg« marad. Mint az említett Nincs bocsánatban. A westernes áthallások a kopárságában is gyönyörű, vadregényes amerikai tájtól az olyan konkrét cselekményelemekig, mint a birtok védelme vagy az utazás a veszélyes vidéken át, egyébként is egyértelműek (néhány klasszikust konkrétan meg is idéznek, így például a Shane-nek egészen sajátos szerep jut).

A Logan földhözragadtsága a harcjelenetekből is lesüt: kapkodó vágások helyett hosszabb snitteket kapunk, parasztvakító koreográfiák helyett realisztikus egyszerűséget és nyers brutalitást, látványos totálképek helyett ott vagyunk a harcban, a vérben, a mocsokban, a halálban - könnyed eszképizmus helyett pedig szorongunk és átérezzük a téteket, mert ezek a (már nem) szuperhősök, karakterközpontú akciófilmről lévén szó, gyarlók, sebezhetők, legyőzhetők. A Logan a kényszeres fan service meg az ostoba mellékszereplő- és cameohalmozás helyett ténylegesen a szereplőkkel foglalkozik, érzelmekben merül el, fizikai-lelki fájdalmak közt navigál, és pont arra fordítja a legnagyobb figyelmet, ami a csilliódolláros látványpornók közegében a leggyakrabban sikkad el: az emberre.

Igen, ez egy rendkívül véres és kegyetlen film, ugyanakkor mélységesen humánus és szomorú is.”