A Facebook az emlékezet helye is. Március 27-én, hétfőn az egyik egyetemi kolléga feltett néhány képet abból az időkből, mikor a Közép-Európai Egyetem a budai oldalon működött (1992-1995). Hamarosan kommentárok, rövid történetek jelentek meg az oldalom a CEU alapításának idejéből. Olyan posztok, melyeket aztán sokan like-oltak arról, hogy hogyan kezdődött az intézmény könyvárának története 150 könyvvel, melyet lefénymásoltak és bekötöttek, és ami azóta kontinens legnagyobb angol nyelvű könyvtáráva nőtte ki magát. Történetet osztottak meg arról, hogy a Jogtudományi Tanszék alapítója, hogy esett be a szó legszorosabb értelmében az ajtón, mikor bemutatkozni jött, mert a küszöb alattomosan magas volt. Vagy hogy a Középkortudományi Tanszék számára a kijelölt irodát megtekintő professzorára rendőrt hívtak, mert kései 68-as értelmiségi outfitje alapján a biztonsági szolgálat ártalmas hajléktalanként azonosította.
Sok közös pont van ezekben a digitális önéletrajzokban a Facebook oldalon a CEU-ról, ahol 1991 óta dolgozom.
Az első a fényképek hiánya. Manapság életünk minden pillanatát fényképpel dokumentáljuk, de azok az események, amik húsz éve történtek elfelejtődtek, mert túl elfoglaltak voltunk ahhoz, hogy fényképezőgéppel bíbelődjünk dokumentálva, ahogy a történelmet csináljuk.
A másik a fontos és értelmet adó intellektuális és erkölcsi projekttel való személyes azonosulás. Mikor a CEU-t 1991-ben megalapították az alapító atyák Hanák Péter, Vaclav Havel, Litván György, Miklós Vásárhelyi, Bronislaw Geremek, Ralph Dahrendorf, hogy csak azokat soroljam, akik már nincsenek köztünk, azt tervezték, összekötik azokat a szálakat, tereket és kapcsolatokat, amiket a hidegháború szétdarabolt.
1991 új kezdetet jelentet: egy kora reggeli órát tartottam a nők és a háborúk kapcsolatáról magyar, amerikai, szerb, horvát, lengyel és cseh diákoknak, mikor a szerb csapatok el kezdték lőni Dubrovnikot a környező hegyekről. A horvát diák késett az óráról és mikor megérkezett egy papírt nyújtott oda a mellette ülő diáknak. A papír körbement az osztályban míg elért a szerb diákhoz, aki elsírta magát, mikor ránézett a képre. Ezt követően abban a kivételes helyzetben voltam, hogy lassan három évtizedes tanári pályám legemlékezetesebb vitájának lehettem részese az órán. Ilyen viták csak a CEU-ban történhetnek meg. A résztvevői soha nem felejtik el ezt a nehéz, de fontos beszélgetést. Ez volt az alapítók álma is: létrehozni teret a szabad viták számára. Ennek a szabadságnak a megélését nem volt nehéz nyomon követni azokban a Facebook posztokban, ahol az egyetemmel kapcsolatos emlékeket osztották meg.