„A Heineken elleni hadjárat is több egyszerű »multiellenességnél« vagy »ellenségképgyártásnál«. Itt egy már hosszú évek óta forgalomban lévő és minden megszólalást jól körülbástyázó narratívával, illetve annak működésmódjával állunk szemben. Ez a narratíva nem más, mint a Fidesz nemzetképe.
A Fidesz nemzetképe negatív, kirekesztő nemzetkép, amely egyúttal politikai vállalkozók számára rendkívül hatásos eszköz is: paravánként képes elfedni bármilyen (rossz, korrupt) kormányzati tevékenységet. Ez a következőképpen történik. Miután a kormány definiálja a »nemzeti érdek« fogalmát (azaz megtölti az amúgy üres kifejezést tartalommal, s hozzárendel egy szerinte megvalósítandó célt), ezt a »nemzeti érdeket« megkérdőjelezhetetlen öncélként tünteti föl, s egyfajta morális értékké misztifikálja. A »nemzeti = jó, minden más = rossz« felosztást alkalmazva a kormány az általa kijelölt célokat vitathatatlanná teszi, illetve a vitatkozókat »nemzetietlenként« vagy »hazaárulóként« azonosítja. Ezen a moralizáló szinten pedig teljesen elveszik már annak a jelentősége, hogy milyen érvek is szólnak az egyes intézkedések mellett; elképzelhető például, hogy tényleg előnyös az ország szempontjából, ha a Csíki Sör érdekében az állam beavatkozik. De az is lehet, hogy csak bizonyos, nem is föltétlenül hazai cégek és baráti oligarchák érdekei szerint jár el a kormány – ám a Fidesz nemzetképe megakadályozza, hogy ezt bárki is szóvá tegye anélkül, hogy »nemzetietlen« bélyeget kapna a homlokára. Az Orbán-rendszer tehát azt tesz meg »nemzeti érdeknek«, amit akar, legyen az közérdek vagy magánérdek: a Fidesz nemzetképe automatikusan, a tényleges érvektől függetlenül elnyeri neki a győztes, azaz morálisan magasabb rendű (»Jó«) pozíciót, az ellenérdekelteket pedig – legyenek nekik is bármilyen érveik – rögtön (»Rosszként«) megbélyegzi és kirekeszti a »nemzetből«.
A Fidesz azért képes erre a mutatványra, mert – hosszú, lényegében a ’90-es évek közepétől kezdődő kemény munkával – kisajátította magának a »nemzeti« jelzőt.”