Lassú lobbanás – Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben

Nem véletlenül sajnálkozik sok hazai SF-rajongó rajongó, hogy a bombasztikus, 2012-es indulás után viszonylag hamar földbe állt az Ad Astra kiadó. Én akkoriban csak módjával tudtam vásárolni, pedig mind a borítók, mind a felvonultatott regények rendkívül csábítóak voltak. Hannu Rajaniemi remek trilógiájának világáról például a Könyvfesztiválra megjelenő, Tóth Csaba által szerkesztett Fantasztikus világok című kötetbe írtam is egy tanulmányt. Karácsonyra pedig beszereztem a mostanában fillérekért vesztegetett, még raktáron lévő könyvek közül egy csomót. Vernor Vinge Tűz lobban a mélyben című, 1993-ban megjelent Hugo-díjas regényét a magyar megjelenés előtt is nézegettem, csak mindig nehezen kezdek bele egy nyolcszáz oldalas könyvbe.

Vinge több érdekes ötlettel is eljátszadozik a könyvben. Az egyik legérdekesebb talán az, hogy három zónára osztja fel a galaxisunkat: ebben a három zónában eltérő módon működnek a fizika törvényei. A galaxismag körül terül el a Gondolattalan Mélység, ahol mind az utazás, mind a gondolkozás iszonyatosan lassú; a közbülső Lomha Zónában, ahol az emberiség bölcsője, a Föld is van, már van lehetőség a fénysebességet nem átlépő, de gyorsabb haladásra; a Kívülben pedig átléphető a fénysebesség, szupergyors az utazás, a kommunikáció, és nagyon okosak az eszközök. A Kívülön túl található a Transzcendencia, ahol már-már isteni léptékű lényekké alakulhatnak az ide eljutó civilizációk.

A történet éppen egy ilyen expedícióval indul: a Kívülbe elszármazott emberiség egy felfelé törekvő csoportja, a Straumli Birodalom állomást létesít a Kívül határain túl, ahol egy elveszett archívumra bukkantak. Amit azonban itt találnak, az nem a megistenülés felé vezető út receptje, hanem egy ősi gonosz. A gonosszal együtt azonban az ellenszert is felfedezik, amit sikerül is kimenekíteni egy eddig ismeretlen világra. Miközben a métely terjedni kezd a Kívülben, a könyvtáros Ravna Bergnsdot és egy, a Lomhaságból származó rejtélyes űrkereskedő-harcos, Pham Nuwen útnak indul két másik kereskedővel, hogy megmentsék az expedíció utolsó túlélőit – két gyereket –, és megtalálják az ellenszert. Persze nem ők az egyedüliek, akik meg akarják találni a menekült űrhajót.

A történet sok szálon fut, viszonylag sok szereplővel, de két fő történetszálra bontható. Az egyiken Ravna, Pham és társaik útjának nehézségeit követjük; a másikon pedig a tüskések világára érkező gyerekek szemszögéből ismerhetjük meg az itteni, galaktikus mércével mérve is különleges civilizációt. Ez Vinge másik érdekes felvetése: a tüskések ugyanis falkalények, ahol négy vagy több kutyaszerű, egymással magas frekvenciákon kommunikáló lény alkot egy értelmes elmét. A két gyerek két különböző frakcióhoz kerül, egy öldöklő hatalmi harc közepébe: az egyik oldalon egy, a tüskések világán talán leginkább valamiféle fajnemesítő-eugenikus Mengele-Hitlernek megfelelő figurával, a másikon pedig az őt létrehozó, kevésbé radikális mesterével.

Vinge-nek van a tarsolyában még egy eszköz, amivel a világáról, illetve az események kontextusáról tájékoztat minket, ez pedig a Kívül világait összekötő Háló, ami gyakorlatilag olyan, mint egy nagy internetes fórum, annak minden jellemzőjével. Rendkívül szórakoztató, ahogy a regény során az itteni viták kibontakoznak, nekem az egyik kedvenc mellékszereplőm az a gázlény lett, aki csak néha jelentkezik valami teljes hülyeségnek tűnő elmélettel a Millió Hazugság Hálóján, ami végső soron tényleg remek analógiája lett napjaink internetének: olyan, mint egy tetszőleges kommentszekció akár a mi hasábjainkon is.

A regény hosszú, és egészen lassú folyású: egyesek szerint unalmas, és én sem kardoskodnék nagyon amellett, hogy nem az. Mondjuk úgy, hogy van egy sajátos, ráérős ritmusa, nem siet sehova, és mindent elmond, amit el akar mondani, minden karakter történetére áldoz időt. Nekem nem volt gondom ezzel, mivel azért folyamatosan akadnak olyan rejtélyek, és olyan, mégiscsak izgalmas pontok, amelyek fenntartják a figyelmet. A lezárás számomra felemás: sok szempontból nagyon szép, ugyanakkor egy hangyányival több magyarázattal elégedettebb lettem volna.

Az egyetlen bajom a fordítással akadt. Nem az a baj, hogy nem jól fogja meg Vinge stílusát, mert de; viszont párszor úgy éreztem, hogy a nevek, kifejezések magyarításánál ha nem is mellényúlt, de nem a legjobb megoldást választotta a fordító. Ott van például a „Kívül”, ami az eredetiben „Beyond” – persze értem a dilemmát, magyarul a pontosabb „Túl”, vagy a „Túlnan” fordítás nem állná meg olyan jól a helyét. Ilyen volt még a tüskések világán élő igavonó állatok, a khertések neve is, amiről nekem a körtén és a kertévén át minden eszembe jutott, csak a sertés nem, amire az eredeti (kherthog) is utalni akar.

Aztán ott van az egyik tüskés, Vendacious neve, ami magyarul Árusítoló lett. Ha jól értem a logikát, az eredetiben a név a vendor (árus, kereskedő) és a mendacious (hazug) szavakból áll össze, ebből lett magyarul az árusító és talán a széltoló (?) szavakból összerakott név, ami mégis egészen esetlenül kilóg a szövegből, az eredeti játékosságot viszont szerintem nem adja vissza. Ugyanez játszik a latartoztat nevű fajnál is: ennek az eredetije „Apprehenti”. Na most az apprehend ige persze jelent letartóztatást is (íme: innen a név); de nekem első sorban inkább a „megérteni, felfogni” fordítás ugrana be, a szöveg alapján pedig nem vagyok benne egészen biztos, hogy Vinge mire akart utalni velük kapcsolatban. Ami biztos, hogy magyarul nagyon furcsán hangzik.

Mindez azonban igazából csak gondolkodnivalót adott, bosszankodni nem sokat bosszankodtam rajta. Lassú, ráérős tempója ellenére remek könyv a Tűz lobban a mélyben, és bár talán a kiadó tetszhalott állapota miatt hiú remény, hogy a folytatásai-előzményei megjelennek magyarul, az biztos, hogy én mindenképpen olvasnám őket.

*

Kövess minket Molyon és Facebookon is!