Istenek hattyúdala – Robert Jackson Bennett: Pengék városa

A tavalyi év a megölt, meghalt vagy haldokló isteneké volt a hazai fantasy-megjelenések között: ott volt Az Égett-hegyi könyvtár Scott Hawkins-tól, a Nagyrészt halott Max Gladstone-tól, na és persze a Lépcsők városa Robert Jackson Bennettől. Utóbbi kötetről azt írtuk, hogy egész érdekes világot felépítő, jól kigondolt fantasy-kaland, amiben lapról lapra nőnek a tétek. Na meg azt, hogy várjuk a folytatást, ami Pengék városa címen meg is jelent februárban a sorozatot gondozó Agave Könyveknél.

Az előző könyvben ugye megismertük Bennett világának két fő hatalmát, az istenek által felvirágoztatott Kontinenst, és a sokáig rabszolgasorban tartott Szajpúrt. Az utóbbi ország lakói az elnyomás alatt kénytelenek voltak különféle technológiai fejlesztésekkel megoldani olyan dolgokat, amelyeket a Kontinens lakói isteneik csodatételeivel értek el. Ez pedig nagyon jól jött, mikor a szajpúriak arra is rájöttek, hogy hogyan lehet megölni az isteneket, és ennek nyomán a Kontinens egész valósága összeomlott, romokat, járványt és halált hozva magával a világot uraló isteni városállamokra.

Fordult a kocka: Szajpúr lett a megszálló hatalom, és a Kontinens lakóit nyomták el, betiltva például halott isteneik tiszteletét. Az előző regényből kiderült aztán, hogy nem is minden isten halott annyira, amennyire azt az ipari forradalom hajnalán álló Szajpúr szeretné: az ügyet felgöngyölítő ügynök, Shara Komajd pedig végül úgy döntött, hogy alapjaiban kell megváltoztatni a két nemzet viszonyát: nem folytathatják az elnyomást, a Kontinens megszállását annak modernizációjával kell párosítani.

A második regényben öt évvel később járunk, amikor Shara már szajpúri miniszterelnök, akinek veszélyben van a hatalma; harcostársa, a drejling trónörökös Sigrud pedig az északi vidékekre visszatérve sikeres forradalmat robbantott ki a kalózurak rablóköztársasága ellen. Nem is ők most a főhőseink, hanem Turjin Mulaghesh, az előző regényben megismert koros tábornokasszony, akit veszélyes küldetés miatt csábít vissza aktív szolgálatba a miniszterelnök: a háború egykori istene, Vúrtya városában furcsa dolgok történnek, és eltűnt egy helyszínre küldött ügynök. Vúrtya volt az első isten, akit megölt a legendás szajpúri kadzs. De lehet, hogy Vúrtya mégis életben van?

A sokak által háborús bűnösnek tartott Mulaghesh feszült helyzetet talál a városban: a Kontinens legnagyobb kikötőjét építő drejling vállalat, a szajpúri katonai erők és a helyi törzsek nincsenek valami felhőtlen viszonyban egymással, és ráadásul mindenki titkol is valamit. És ha mindez nem lenne elég, Mulaghesh-nek a múltjával is meg kell birkóznia, miközben a kancellárrá avanzsált Sigruddal és annak lányával, az építkezést vezető Signével összefogva igyekszik felgöngyölíteni a rejtélyeket, amelyekből oldalról oldalra csak több lesz.

Nem mondom, akciódús folytatást rakott össze Bennett, ráadásul merészet húzott azzal, hogy nem Sharával folytatta a történetet. A folyton káromkodó, cinikus Mulaghesh kifejezetten érdekes karakter, szerintem jó döntés volt vele továbbmenni. A Pengék városában vázolt történet izgalmassága nem marad el az előző kötetétől, bár a fordulatok egy része kicsit kiszámítható volt, és a szöveg összességében el tudott volna viselni egy kis húzást: néha úgy éreztem, hogy csak az időmet vesztegeti egy-egy átlátszó mellékvágánnyal. De Bennett alapvetően elkerülte egy trilógia középső kötetében egyébként általános egy helyben toporgást, amiért mindenképpen jár egy pirospont.

Érdekes dolog egyébként az újhullámos fantasy: miközben Richard Morgannél a megszokott szettingben meleg karakterek forgatják ki kicsit a zsánerkliséket, addig Bennett-nél az a helyzet, hogy a világ épp egyfajta ipari forradalom küszöbén toporog, szóval ez egy olyan fantasy, ahol a lőfegyverek, golyószórók épp csak átveszik a számszeríj és a kard helyét, de közben van vasút és vannak autók is. Az egyik fő téma a gyarmati elnyomás, a főszereplők pedig névre és kinézetre szajpuri részről leginkább indiaiak, a kontinenslakók kelet-európaiak, a drejlingek meg észak-európaiak. Ennek kapcsán el is gondolkoztam azon, hogy egyébként mi indokolja, hogy egy teljesen kitalált világban az északi népeknek skandináv neveik vannak.

Mindenesetre Bennett hozta a kötelezőt: engem már az első kötetnél megfogott a világgal, amit most tovább tágított, és jobban kifejtette Mulaghesh és Sigrud karakterét, megalapozva ezzel a trilógia zárását, a City of Miracles-t, ami angolul idén májusban jelenik meg, és reményeink szerint jövőre a hazai polcokra is felkerül majd. A zárókötet fülszövegét viszont csak erős idegzetűeknek ajánlom, elég súlyos hírekkel szolgál már az első mondatban. Várós.

*

Ha semmiről sem szeretnél lemaradni, ami a hazai és külföldi fantasztikum világában történik, akkor ideje, hogy bekövess minket Facebookon és Molyon!