Ma már Magyarországon is egyre kevésbé kérdés, hogy a nemünk milyen meghatározó az életminőségünk és a mozgásterünk tekintetében. Arról viszont már jóval kevesebb tudásunk van, a hogy nemi hovatartozáson alapuló egyenlőtlenségek hogyan fonódnak össze más társadalmi hátrányokkal.
(...)
„A társadalomtudományos szakirodalom ezt az összefonódást interszekcionalitásnak nevezi (az angol intersection szó alapján, ami kereszteződést jelent) és először Kimberly Crenshaw afróamerikai jogász kezdett el foglalkozni a jelenséggel és következményeivel a ’80-as évek végén. Crenshaw írásaiban rámutatott azokra a fekete nők által megtapasztalt igazságtalanságokra, amelyeket sem a nőjogi szakpolitika, sem az etnikai diszkriminációval foglalkozó politika nem ismert fel, így kezelni sem tudták őket.
Ehhez hasonló módon, a szegénységben élő nők is számtalan olyan nehézséggel kell, hogy megküzdjenek – a világ minden táján, így Magyarországon is –, amivel sem tehetősebb nőtársaik, sem a szegénységben élő férfiak nem szemebesülnek. És mindez sok esetben más társadalmi hátrányokkal is rendszerszerűen összefonódik – például a megfelelő politikai intézkedések hiányában a roma származás és a fogyatékosság is komoly szegénységi kockázatot jelent ma Magyarországon, ezért egy roma vagy egy fogyatékos nő különösen súlyos nehézségekkel kell, hogy megküzdjön a mindennapjaiban.
Mivel ezeket az egyenlőtlenségeket a társadalmaink termelik ki és tartják fenn (ha nem élnénk társadalmakban, akkor ezek csak különbségek volnának és nem egyenlőtlenségek), ezért társadalmi felelősség a velük szembeni fellépés. Vagyis a társadalom által fenntartott intézmények és a választott politikusok feladata volna, hogy felszámolják őket. A valóságban azonban nagyon sokszor épp ennek az ellenkezője történik: pontosan azok az intézmények és döntéshozók súlyosbítják tovább a sokszoros hátránnyal küzdő nők elnyomását, amelyek eredetileg az ő érdekükben jöttek létre.
Hogyan kezeli a nők szegénységét a magyar állam?
A magyar állam tulajdonképpen egészen kiterjedt szociális ellátórendszert működtet, ami névleg a szegénység csökkentését célozza, sőt, bizonyos elemei kifejezetten a szegénységben élő nők problémáira adnak választ (például anyaotthonok a lakhatási szegénységgel küzdő nők számára). Csakhogy ez az intézményrendszer leginkább a bürokráciát tekintve kiterjedt, a finanszírozása és az általa nyújtott szolgáltatások színvonala annyira alacsony, hogy a rendszer a gyakorlatban nem képes ellátni a feladatát. Az elnyomás különböző formáinak egymásba fonódása miatt pedig a szegénységben élő nők különösen kiszolgáltatottak ennek az intézményrendszernek, sőt, sok esetben épp ezek az intézmények fokozzák tovább a kiszolgáltatottságukat.”
(...)
A szlovák–cseh–magyar koprodukcióban, a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült Forrás című dráma a július 3-án kezdődő 60. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjába is meghívást kapott.
Ahogy többször elmondtam, erősen torzítóak a nominális GDP összehasonlítasok.
Közben alaposan meg is cáfolták Magyar Péter állításait.
Már a nők kötelező besorozásának lehetősége is felmerült.
Mint minden rendszer, ez is úgy indul el most hódító útjára, hogy lendületesen hangsúlyozza, hogy ő „más”, hogy ő majd megmutatja, hogy lehet más a politika.
Ez mind szép és jó, de nem inkább a svédországi Helsingborgban, a NATO-tagországok külügyminiszteri találkozóján elhangzottakról kellene tájékoztatnia a nagyérdeműt?
Az UEFA elnöke levelet írt Csányi Sándornak.
Az amerikai külügyminiszter a szenátus külügyi bizottságának ülésén beszélt.
