A részvétel sem fontos

„A tudatosan megtervezett és hitelesen megvalósított hatéves sportfejlesztés meggyőző érv lett volna. És itt ér össze az olimpiai pályázat kudarca és a sportstratégia hiánya. Az olimpiát ellenzők három fő érve a túlköltésektől való félelem, a lopás kockázata és a politikai motiváltság – nagyjából ezen kétségek hangoznak el az utóbbi évek sportfejlesztéseivel szemben is. A kiemelt sportprojektek sosem annyiba kerülnek, mint eredetileg tervezték (a költségvetések »kiegészülnek«), a beruházásoknál mindig jól körülhatárolt üzleti csoport bukkan fel, és a sporttámogatások szétosztása erős korrelációt mutat azzal, hogy az egyes projektek mögött politikailag mennyire erős potentátok állnak.

De éppen az olimpiarendezés lehetett volna az a sarokpont, ami korrigálhatja a sportfejlesztés ezen hibáit. Meggyőződésem: egy olyan országban, ahol a korrupció mértéke Dániához hasonló, ahol az olimpia iránt legbizalmatlanabb csoportok képviselői erős pozíciókat kapnak a folyamatok ellenőrzésében, ahol bárki havi bontásban követheti az olimpiai költéseket, a közbeszerzések nem manipuláltak, a szerződések nyilvánosak, ahol azon örvendezünk, hány ország sportolóit és képviselőit fogadhatjuk szeretettel majd a versenyen, igenis érdemes lett volna akár százmilliárd forintnyi veszteség kockázatát vállalva is belevágni. Így voltam én olimpiapárti. De nekem csak akkor lett volna nemzeti ügy az olimpia, ha hozzám hasonlóan a társadalom nagy része hajlandó önkéntesen áldozatot vállalni a sikeres rendezésért.

Február 22-én azonban három ember – a miniszterelnök, a főpolgármester és a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke – úgy döntött, visszavonjuk Budapest pályázatát. Innentől fogva nincs miről beszélni. Egy illúzióval szegényebbek lettünk.”