A fiatalok politizálásáról

Most, hogy a Momentum mozgalom immár saját hazugságát is kezdi elhinni – azt, hogy ez az aláírásgyűjtés tényleg a budapesti olimpiarendezésről szólt –, a maradi, reakciós, a „hülyék pártjára” szavazó és teljességgel jelentéktelen Michael Oakeshott egy gondolatát küldjük nekik megfontolásra. Hátha nem tanulságok nélküli a fiatal és tehetséges, valamint széles látókörű européer fiataloknak.

„E következmények közül most egyet emelnék ki: azt, hogy a politika nem fiatalok kezébe való tevékenység; de nem hibáik okán, hanem éppen olyan tulajdonságaik miatt, amelyeket – legalábbis én – a fiatalság erényeinek tekintek.

Senki nem állítja, hogy könnyű eljutni abba a közömbös kedélyállapotba, vagy abban akárcsak megmaradni, amely szükséges ahhoz, hogy az itt leírt módon politizáljunk. Megzabolázni önnön vágyainkat és hiteinket, elismerni a dolgok jelenlegi állását, kezünkben érezni egyensúlyukat, eltűrni azt, ami undorító, megkülönböztetni a jogi vétséget az erkölcsi bűntől, akkor is tiszteletben tartani a formalitásokat, amikor úgy tűnik, tévedéshez vezetnek: ezek olyan követelmények, amelyeknek megfelelni nehéz, s egyben olyan teljesítmények, amelyeket hiába várnánk fiataloktól.

Az ifjúság minden ember életében egyfajta álom, gyönyörűséges őrület, egyetlen édes szolipszizmus. Ezekben az években semminek nincs szilárd körvonala vagy szabott ára; minden csak lehetőség, és mi boldogan élünk hitelre. Nincsenek kötelességek, amelyeket teljesíteni, sem számlák, amelyeket vezetni kellene. Semmi nem konkretizálódik előre, minden csak az, ami belőle kihozható. A világ tükör, melyben saját vágyaink képét kívánjuk megpillantani. (…)

Legtöbbünk számára létezik az a valami, amit Joseph Conrad »álomhatár«-nak nevezett: amikor ezt átlépjük, a dolgok szilárd világa tárul föl előttünk, ahol mindennek határozott alakja, saját egyensúlypontja és ára van; a tények, nem pedig a költői képek világa, amelyben azt, amit az egyik dologra elköltöttünk, már nem költhetjük el egy másikra. Olyan világ, amelynek rajtunk kívül mások is lakói, akiket nem egyszerűsíthetünk érzelmeink puszta visszfényeivé. És amikor otthonra lelünk ebben a közhelyszerű világban, és amennyiben hajlamunk erre indít, gondolataink számára pedig nem találunk jobb terepet: akkor képessé válunk arra (amire a »politikatudomány« legalaposabb elsajátítása sem képesíthet), hogy azzal foglalkozzunk, amit a konzervatív hajlamú ember »politikai tevékenység«-nek nevez.”

Michael Oakeshott: Konzervatívnak lenni. (Ford: Bánki Dezső) Holmi, 2000/4. 389-409.