Az ember, aki még mindig 1994-ben él

„Persze a Rapülők már a kilencvenes években is iszonyatosan kínos volt, csak akkor még nekem, sőt az ország jelentős részének sem tűnt fel, hogy ez nem a rap, hanem a rap családbarát, Disney-kompatibilis verziójának közép-európai paródiája. Állt ott Geszti Péter, a belső-pesti hülyegyerek egy vekkerrel a nyakában, és olyan amplitúdóval nyomta a szóvicceket, hogy tényleg azt hittük, ezt már cirkuszban kellene mutogatni. És ehhez képest tényleg jelentéktelen hibának tűnt, hogy közben olyan bénán mozgott, mint a tányéros tévén fáziskéséssel, adáshibákkal érkező plüssmacska a DK Kat Show-ból.

Most viszont, alig több mint húsz évvel később ugyanaz a Geszti Péter áll ugyanott, ugyanabban a kínos arany baseballsapkában, és már ő maga sem hiszi el, hogy ez csak a paródia nosztalgiája. Fullban nyomja a kretént, éppen úgy mint 1994-ben, két szám között odalöki, hogy rodeó, videó, Fa Deó, és közben megpróbál ironikusan kikacsintani. De nem csak azért nem megy neki, mert az idő éppen olyan simává botoxolta az arcát, mint a Krím-félszigetet Armani öltönyben annektáló Vlagyimir Putyinét. Hanem mert nem tud őszintén nosztalgiázni a kilencvenes éveken, ha ő ott él még mindig.

Igen, Geszti Pétert magára hagyták a szóvicceivel 1994-ben, és azóta is ott bolyong ebben a hideg és barátságtalan párhuzamos univerzumban, mint Will Byers a Stranger Thingsben.”