„Az összeesküvés-központúság utoljára talán a kilencvenes években lehetett menő, megpróbálni hard sci-finek beállítani egy valódi tudományos alapokkal nyomokban is alig rendelkező történetet pedig még régebben, vagy talán sosem. A karakterek szükséges rosszként kezelése elfogadható koncepciónak vagy kulturális hatásnak, az elidegenített, nyomasztó hangulat is egyértelműen szándékos, viszont arra a blöffsorozatra és a tények, sőt, az alapvető logika figyelmen kívül hagyására, amit a (természet-) tudomány terén művel Liu, nincs felmentő magyarázat.
Főleg annak tükrében, hogy kifejezetten jó ötletek és ügyes megoldások is vannak a regényben: A címadó háromtest-probléma érdekes és simán megérdemelne egy alaposabban kivitelezett történetet. A VR-játékban megjelenő alternatív számítógép vitán felül zseniális poén. Az idegenekkel való kapcsolatfelvétel problémája körül megjelenik néhány jó gondolat. A »kulturális forradalom« beemeléséért jár az elismerés, sőt, a (politikai) thriller-koncepció is egészen jól sikerült. Nyugati szemmel nézve bizonyos kínai kulturális- és gondolkodásbeli sajátosságok leképezése is érdekes, az amerikai olvasóknak pedig a nekünk túlságosan ismerős (poszt-) kommunista hangulat és stílus is, amivel annak idején VanderMeer sikerét is próbáltam magyarázni. Viszont az még mindig kérdés, hogy ezek mellé miért nem fért el a kortárs (-abb) stílus, az ezerszer látott/olvasott, ponyvás klisék kihagyása vagy ügyesebb becsomagolása és az értelmes tudományos háttér.”