Vergődés a kuruc-labanc kelepcében – Válasz a Mandinernek

Nemrégiben a Mandineren egyetlen nap alatt három meglehetősen elfogult írás jelent meg a kuruc irányzattal szembeni harc jegyében (Első cikk; második cikk; harmadik cikk). Ezekből megtudjuk, hogy Bethlen Gábor a Porta fizetett alkalmazottja, hogy a „függetlenségi párt” „játszotta” török kézre Budát, „a ravaszkodás, alattomosság, hitszegés és a Portához futkorászás” „nemzeti erény”, az erdélyi fejedelmeket „mindig” Konstantinápolyban „jelölték ki”. A Hősök terén ünnepelt magyar fejedelmek, köztük „a nyomorult rablóvezér Thököly”, „török zsoldban állva ahol csak tudták, hátráltatták a keresztény Európa seregeinek győzelmét, miközben saját magyar szülőföldjüket sarcolták, rabolták.” Hallunk a „törökbarát, katolikus- és Habsburg-ellenes” fejedelmekről és a „kurucbarát/ antilabanc történetírásról és -oktatásról.”

Az írások egy Bethlen-levél kapcsán születtek, akit már csak azért sem szerencsés kurucnak minősíteni, mert az ő idejében még nem használták a jelzőt.

Egyoldalúság helyett

Az egyoldalú szemlélet ellen nem a hasonlóan leegyszerűsítő, csak éppen más szempontból egyoldalú megközelítés a gyógyír: az elsősorban indulatokat szül, védekezésre vagy éppen támadásra tüzel, a szerencsétlen kettősség jegyében folyó elkeseredett vita nem segít a megértésben.

Megtévesztő pusztán „törökbarát, katolikus- és Habsburg-ellenes” erdélyi fejedelmekről írni. E jelzők használata így félrevezető, azt sugallják, hogy ők az oszmánok kiszolgálói, mindenben követték a Porta szándékát, folyamatosan üldözték a katolikusokat, és le akarták győzni a Habsburgokat.

A jelzők természetesen nem alaptalanok, a fejedelmeknek kétségtelenül alkalmazkodniuk kellett a török érdekekhez, időnként hoztak a katolikusokat hátrányosan érintő intézkedéseket, és két fejedelem idején Erdély valóban fegyveresen támadt a királyi országrész ellen.

A Porta érdekszférájába kerültek – ezt kénytelenek elfogadni, ám ez nem csupán kényszer, szabad mozgásterük feltétele is, ha úgy tetszik, a fejedelemség függetlenségének biztosítéka. Így viszonylag önállóan politizálhattak, akár a török szándékok ellenében is, felvállalva nem egy alkalommal a fegyveres összeütközéseket. Nem érthetjük kuruc-labanc nézőpontból, miként kereste a magyarság helyét „két nagy császár birodalmi között.” Többen életükkel fizettek, amiért nem mérték fel jól az erőviszonyokat, súlyos pusztulást hozva Erdélyre. Mások kihasználták a két hatalmas szomszéd szembenállását és sikerült megszilárdítaniuk hatalmukat, erősíteni a fejedelemséget. Bethlen például török vazallusként sem rendelkezett portai jóváhagyással legfontosabb, 1619-es támadásához.

Az erdélyi fejedelmeket nem lehet általánosan katolikus-ellenesnek nevezni, közülük többen katolikus vallásúak, jezsuita főiskolát alapítanak, a katolikus elismert vallás Erdélyben, ahol mindvégig megmaradt, egyes területeken kizárólagosan. A református Bethlen például jezsuitákat telepített Erdélybe, számos katolikus főméltóság vette őt körül.

Mit jelent a Habsburg-ellenesség, hogyha a fejedelmek túlnyomó többsége nem fordult velük szembe, nem egy alkalommal elismerték maguk fölött állónak a magyar királyt, a tizenöt éves háborúban szövetséget kötöttek. Mindannyiszor, amikor támadást indítottak, egy nagy nemzetközi megmérettetésbe (a harminc éves háborúba) kapcsolódtak be, támadásaik oka nem „Habsburg-ellenességük”, igyekeztek Erdélyt európai tényezővé tenni, szélesíteni mozgásterét. Az összes támadás tulajdonképpen kiegyezéssel végződött, melynek a megerősödött Erdély mellett a királyság magyar rendjei is több esetben haszonélvezői voltak. Bethlen például Habsburg Ferdinánd császár lányát kérte feleségül, és késznek mutatkozott Erdélyt a Porta ellen fordítani, hogyha megkapja a Magyarország kormányzója címet.

E jelzők önmagukban torz képet nyújtanak a korszakról és az erdélyi fejedelmek politikájáról. Semmiképpen nem általánosíthatunk, miszerint ők általában a török eszközeivé váltak volna, folyamatosan üldözték volna a katolikusokat, és a Habsburg-ellenesség politikájuk állandó és legfőbb jellemzője lett volna.

A kuruc szemlélettel szemben fölösleges a labanc „igazságok” hangoztatása – fordítva szintúgy. Ezeket árnyalt bemutatással lehet cáfolni. Ahhoz, hogy megértsük a közölt Bethlen-levél jelentőségét, alaposan fel kellene tárnunk a körülményeket, ismerni az akkori diplomáciai viszonyokat, a követutasítás előzményeit, következményeit stb.

E korlátolt kettődség használatával megfosztjuk az erdélyi fejedelmek politikáját valódi jelentőségétől. Elfelejtjük, mennyire élénk kapcsolatrendszert tartottak fenn a román államoktól Lengyelországon át a nyugati protestáns hatalmakig, miként próbálták a kelet-közép-európai együttműködés új formáit kialakítani. Ilyen koordináta-rendszert használva homályba vész e mozgalmak távolabbi, európai áramlatokhoz való kapcsolódása, a magyar események iránti érdeklődés a kontinensen, a nyugathoz fűződő viszony fontossága a fejedelmek számára, akik támogatták az erdélyi ifjak külföldi egyetemeken tanulását, onnan professzorokat, művészeket hívtak meg udvarukba, diplomáciai kapcsolatokat építettek ki, szövetségeket kötöttek. A fekete-fehér, kuruc-labanc, egyszerűsítő és szembeállító szemlélet foglyaiként nem érthetjük meg például, miért állítottak Bocskainak szobrot Genfben.

Beszűkült látókör az, amely nem vesz tudomást minderről és csak az ellentétet látja ott, ahol inkább az együttműködésre volt igény – elsősorban „a két magyar haza” közt. Inkább erről szóló leveleket idézzünk!

Elcsépelt jelzők

Mindmáig elfogadott kuruc vagy labanc irányzatról beszélni a 19. századi magyar történetírásban, pedig ez véleményem szerint megtévesztő képet ad a korszakról. Vonzó az egyszerű szembeállítás, hiszen a korban elterjedt romantikus szemlélet nyomán a közéletben valóban sokan szólnak magyar szabadsághősökről, és találnak árulókat is a múltban.

Az elcsépelt jelzők azonban nem alkalmasak arra, hogy jellemezzék a magyar történetírás jelentős képviselőit, munkásságuk nem a kiegyezés vagy Habsburg uralkodók megítélése körül forog. A komoly teljesítmények esetén egészen más értékelési szempontokra van szükség, ideje lenne végre megszabadulni tőlük, és meghagyni őket a silány publicisztika és a szánalmas politikusok játékszerének.

Ennek a korszak tán legbefolyásosabb kutatója fiatalon, már a reformkorban leszögezi, hogy a méltó tisztelet mellett feladata az elődök botlásait, tévedéseit is „hű ecsettel” rajzolni, ily módon intve, és óvva „a jelen s jövő nemzedéket hasonló, a nemzet életére s virágzatára rontólag ható tévedésektől.” Ha e „tiszta szándék, e szent cél vezeti az írót… csak kötelességét teljesíti. A történetírásnak, hogy célt érjen, és rendeltetésének megfeleljen, a nemzetiségi kevélység kisszerű nézeteiről fel kell emelkednie az emberiség álláspontjára, s innét mondani ki ítéleteit, innét adni irányt s indítást a jelen s jövőnek. És jaj a nemzetnek, hol ezt bátran s az elődök iránti hálátlanság vagy nemzet elleni vétség vádja nélkül nem tehetni!”

Érdemes felvillantani a szerző életútját: 1848-ban püspökké nevezik ki, az 1849-es kormányban vallás- és közoktatásügyi miniszter, amiért távollétében halálra ítélték, a katolikus egyház kiközösítette, hosszú száműzetés után hazatérve a király a trónörökös történelemtanárává tette, újra címzetes püspökké nevezte ki, miközben a Magyar Történelmi Társulat és az Akadémia második osztálya elnökévé választotta. Őt melyik szekértáborba sorolhatnánk?

Ez az a korszak, amikor a jeles író és politikus határozottan ostorozza a „csinált múltat”, kárhoztatja azokat, akik „a történészet emlékeiből pártfegyvert akarnak kovácsolni, akik a kegyeletet a múlt iránt pillanati érdekekért áldozzák fel.” Ez a szemlélet „a történészet komoly múzsáját egy csaplárosnővé teszi, ki az igazság templomából azért hurcoltatik ki, hogy az utcacégérek alatt minél olcsóbb áron mérjen részegítő italt az átmenőknek.” E helyett „a történelem szerepe: mérsékletességet tanítani pöffedezés helyett, és szétoszlatván a légvárakat, melyeket a beteg képzelődés oly örömest épít, kijelölni a szerény tért, hol a hű munkásságnak eredménye és jutalma lehet.”

Ekkor szögezi le a nagyhírű politikus és történeti forrásokat közlő székely gróf: „Nyíltan kimondom: nekem nincs szándékomban sem magyar sem német vagy szász, sem ellenzéki vagy konzervatív, sem végre katolikus vagy protestáns szempontból fogni vagy fogatni fel és kibányászni történelmi kútfőinket. Én egyedül a történeti igazságot keresem, ez előtt hajlok meg, annak kívánok némi szolgálatot lenni. Ez érzülettel és céllal pedig nem fér össze sem egyfelől az, hogy Báthori Istvánnak, Bocskainak és Bethlen Gábornak csak tömjénezzek; sem pedig másfelől az, hogy János Zsigmond, Básta, Báthori Gábor és Rákócziak felől tüzetesen csak rosszat keressek ki s hozzak napfényre. Hiszen ez részrehajlás, ez igazságtalanság lenne hol egyik, hol másik irányában.”

Egyformán közli a különböző feleket terhelő és nekik igazat adó forrásokat, hiszen, ha nem így tenne, és az „ínye elleni helyeket” kihagyná, „a történet nem lenne a múlt rajza, az élet tanítója, hanem megmérgezője, elrontója; nem lenne egyéb, mint igazolója a jelennek, legyen az jó vagy gonosz, feltétlen bálványozója a közintézvények- és közcselekedeteknek, legyenek azok az emberiségre nézve üdvösek vagy üdvtelenek. Ilyesmi a tudománynak hasznára nincs.”

A napjainkban „aulikus és markánsan katolikus” szemlélet legjellegzetesebb képviselőjének mondott történész dicséri a Habsburgok abszolutisztikus kísérleteivel szembeforduló „visszahatás” képviselőit, amiért meghiúsították, hogy az ország puszta tartománnyá váljon a birodalomban. Kortárs bírálója kifogásolja, amiért a protestantizmus nemzeti jellegét emeli ki. A szintén katolikus kritikus másutt úgy véli, a bécsi béke „örök dicsősége marad az opportunizmusnak és a protestantizmusnak, s ez maga kiérdemelte e politikának, a protestantizmusnak a magyar nemzet örök háláját.”

Ekkor történhetett meg, hogy a kiemelkedő történész a 17. század első felével kapcsolatban elveti a közhelyet, miszerint „a pártoskodás volt a fő és másoktól szomorúan megkülönböztető jellemvonása a magyar nemzetnek.” Egymással küzdő felek helyett mérsékelt, tárgyalásra kész államférfiakat lát, akik „többnyire inkább stratégiai sakkhúzásokkal igyekeznek a felek egymás türelmét kimeríteni… s e közben folyvást alkudoznak olykor, úgyhogy a hadjárat éppoly joggal volna nevezhető diplomáciai járatnak.”

A „legkülönösebb tünemények közé tartozik, hogy a kornak nagy férfiai kiválóan diplomaták”, köztük a Mandinerben idézett Bethlen Gábor, akinél „minden erős meggyőződések s erős párt tartásuk mellett a számító ész a túluralkodó, – s maguk mérsékeltebbek pártjuknál.” Mindkét irányzat „hazafiakat” tömörít, „határozott pártállás mellett sem szűnt meg egyik párt is magyar, mégpedig alkotmányos magyar lenni.” Az ekkori harcok „nem is öltik magukra a polgárháborúk jellemét, mint külföldön. A főnemesek és megyék nem látnak Bethlenben és Rákócziban politikai ellenséget.” A két fél egyaránt „nagy szolgálatokat tőn a nemzeti élet fenntartása és fejlesztése ügyében.” Az akkori irányzatok „bár határozottan ellenkeznek természetüknél fogva, élethalál harcra nem engedik menni a dolgot, s ha volt sok harc és háború, a kornak nincs egyetlen katasztrófája is. Mind a római császár, mind a szultán, mind az erdélyi fejedelmek könnyen békülnek.”

Ez az a korszak, amikor az Országos Levéltár vezetője elfogadhatatlannak tartja a szélsőséges álláspontot, mely szerint „e boldogtalan korszaknak minden baját, egy majd nyilván, majd titokban működő, sohasem nyugvó nemzetellenes politikának köszönhetjük, mely fejedelmeink szívét a nemzettől elfogta s őket ellenségeinkké vagy legalább elleneink szövetségeseivé tevé.” Egy másik felfogás a bajokért „a nemzetet, annak makacs, izgága természetét, lázadó hajlamait okolja, önzést, hazaárulást lát oly tettekben, melyek az ellenkező felfogás szemében a legtisztább hazafiság cselekedetei.” Az ellentét feloldására „magasabb, tisztább, több oldalúbb kiindulási pontot” javasol. Ennek megválasztása a történész feladata, „nem pedig – mint közönségesen venni szokták – ítélet az események felett.”

Az idős konzervatív politikus, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, aki a Kossuth-gyász elleni tiltakozásul lemondott elnökségéről és akadémiai tagságáról, történeti tanulmányaiban nem ítél: „Volt egy magyar párt, mely az új uralkodóházzal és annak örökös tartományaival szövetkezve, a török-ellenes régi magyar és keresztyén hagyományokat fényesen megőrizte; volt egy másik, melynek hazafisága éppen ellenkező irányban működött.” Nem szól keleti árulásról, vagy felsőbbrendű nyugati koncepcióról, inkább figyelmeztet: „félszeg és felületes felfogás… egyedül önkényre, vallási és politikai elnyomatási szándékokra és nemzeti ellentétekre vezetni vissza” a szembenállást, ám épp „oly helytelen, a majdnem másfél századon át ismétlődött magyar mozgalmakat, egyedül lázongó nyugtalankodásnak és zabolátlanságnak, vagy a keresztyénség érdekei iránti közönyösségnek és ellenségeskedésnek tulajdonítani.” Bocskai fölkelése országos sérelmeken alapult, ezek orvoslásával „gyorsan és kielégítőleg érte végét”, míg Bethlen „összeköttetéseiben az európai hatalmakkal és fő politikai tényezőkkel, a német császárral és magyar királlyal, a törökökkel, svédekkel, lengyelekkel vagy a német protestánsokkal, nem mint másodrendű kérelmező fejedelem vagy trónkövetelő, hanem mint hasonló állású lépett föl.”

A kuruc szemlélet legjelentősebb alakja a „népjog diadalünnepének” nevezi a kiegyezést, a '48 utáni időszak mérlegét tömören vonja meg: „harcoltunk: vesztettünk, tűrtünk: győztünk.” Szerinte „a szabadság és nemzeti önállás régi bajnokai… ádáz harcok után a körülményekkel kibékülve, szívós küzdelmük béréül biztosíták a haza igazát.” Számára a korszak végén összefonódik 1711-1848-1867, eljut az uralkodóval történő megbékéléshez: „Éljen a király, éljen Rákóczi szelleme.”

A Mandiner által nemes egyszerűséggel „nyomorult rablóvezér”-nek nevezett Thökölyről az a fiatalember ír kétkötetes életrajzot, aki ugyanakkor az előbb idézett országos hírű „kuruc” szerző talán legfontosabb történeti munkáját részesíti alapos szakmai bírálatban. Fél évszázaddal később, miközben a fiatal Habsburg Ottónak tart történelmi előadásokat, rossz érzés fogja el, amiért túl sok jót mondott Bocskai és Bethlen időszakáról.

Ez az a korszak, amikor „Az 1867-iki kiegyezés és Bocskai, Illésházy, Bethlen, Rákóczi népszövetségi politikája” címmel jelenik meg önálló kötet, és amikor a „romantikus-nacionalista-függetlenségi vonulat emblematikus alakjá”-nak nevezett szerző a szatmári béke kapcsán figyelmeztet, hogy „a tiszta igazság” „csak kiegyezőket ismer, nem árulókat.” Ez az a korszak, amely megteremti a kiegyezések történelmét, így annak végén egy szorgos újságíró kilenc kiegyezést vesz sorra az előző háromszáz esztendőben.

A példákat még sokáig lehetne sorolni, befejezésül azt a tudóst idézem, aki egyedül írt két és fél kötetet a korszak legfontosabb összefoglalásából a tízkötetes millenniumi történetből: „a kuruc és a labanc — mindegyik párt… olyan idő remélem soha sem lesz, amelyben a hazafinak azonosítania kell magát mindenképp egy párttal. Én előttem legalább, és azt hiszem, ebben mindnyájan egyetértünk, a magyar fölötte áll a kurucnak és labancnak is.” A megnevezések részérdekeket jelölnek, alkalmatlanok a nagyformátumú államférfiak jellemzésére, akik a közjó, a „nemzeti ügy” szolgálatában igyekeznek politizálni. Széchenyi vagy Deák nem nevezhetők labancnak azért, mert „híven szolgálták nemzetüket és királyukat.”

A 19. század komoly történészei képesek voltak felülemelkedni koruk politikai vitáin, és a Mohács utáni történelmet nem elsősorban az egymással kibékíthetetlen ellentétben levő irányzatok harcaként látták, erőteljesen hangsúlyozták a kiegyezésre való hajlamot.

Hősök és árulók

A 19. században kialakult nemzeti azonosságtudatban kiemelt szerepet kapott a történelem, megszületett az igény a nemzeti pantheon megalkotására, a magyar „szabadsághősök” felvonultatására. A később a Hősök tere szoborcsoportjában is helyet kapó fejedelmek jelképpé váltak. Őket a magyar történettudomány számtalanszor méltatta, a közéletben egymással szemben álló felek egyaránt sűrűn hivatkoznak rájuk, a dualista korszakban sem sajátítja ki őket valamelyik politikai erő.

Ha csupán a Mandiner írásaiban  említett Bethlenre és Bocskaira gondolunk, ők ekkor még egyáltalán nem megosztó személyiségek, az országgyűlésben például szinte bármilyen kérdésben felidézik alakjukat. Bocskait felhozzák példaként a megyerendezés, a választási törvény, a népiskolai törvény, a véderő-vita, Kossuth állampolgársága, az egyházpolitikai reformok, a nemzetiségi jogok, a budai Hentzi-szobor kapcsán. Egyaránt hivatkoznak rá a Habsburgok mellett, hiszen elismerte a magyar királyt, és az osztrák elnyomás ellenében, mivel felkelt az „alkotmány” védelmében, idézik, mint aki megbékélt az uralkodóval, és felelevenítik, mint aki harcolt a Habsburgok ellen. Protestánsok éppúgy szólnak róla, mint katolikusok, akik a főpapsággal állítják rokonságba. Íróknál, költőknél szintén megjelenik, így Arany, Jókai, Ady, Babits, Illyés, vagy József Attila műveiben. Szobrokat kap például az Országház kupolatermében, vagy az épület külső oldalán, első köztéri szobrát Ferenc József támogatásával az Andrássy úton állították fel. 1918 után hivatkoznak rá a hírhedt numerus clausus törvény mellett és az ellen, a legitimisták a királyság intézményét, a Habsburgok pártolva emlegetik, mások a „nagygermán” gondolattal szemben, míg van, akinek azt példázza, hogy a magyarság nem űzhet németellenes politikát. Szól róla kormánypárti, kisgazda, nyilas és az általuk kivégzett Bajcsy-Zsilinszky Endre.

Így alakul a történelmi köztudat, amiben kétségtelenül kiemelt pozitív helye van Bethlennek és Bocskainak.

A 20. század nem adott hasonlóan elismert államférfiakat, újra és újra fellángolnak a viták a különböző táborokba sorolt neves szereplők körül – elég csak a minduntalan ismétlődő szoborügyekre gondolni. Ez a század megteremtette a kismagyar-nagymagyar, hígmagyar-mélymagyar, keleti-nyugati, urbánus-népi stb. ellentéteket, a korábbi korszak összes jelentős eszméje rövidebb-hosszabb időre szitokszóvá vált és az is maradt (l. libsi, szoci, balos, jobbos, nacionalista).

A század egyik nagy gondolkodója már nem érti az elődöket, akik a kiegyezés korszakában az „egymással összeegyeztethetetlenek összeegyeztetésére” tesznek kísérletet, egyenesen „nagy közösségi szkizofréniáról” beszél, hiszen egyszerre válnak példaképekké II. Rákóczi Ferenc és Károlyi Sándor, Deák és Kossuth, végeredményben pedig az egyaránt hangoztatott nemzeti függetlenség és kiegyezés. Jókai „egész életében gyászolta az aradi vértanúkat, és minden este imádkozott azok kivégzőjéért, a királyért.”

A ma kiélezett politikai harc a múltért is folyik, a szemben álló felek annak kisajátítására törekednek, a történelem fegyverré válik, a múlt jelentős szereplőit valamelyik mai szekértábor oldalán kell keressük. A történelmi emlékezet megosztóvá vált, elsősorban az ellentétek tűnnek fel, e szomorú századnak „sikerült” visszavetíteni saját megosztottságát a múltba. Így már Mohács óta folyton széthúzó, viszálykodó elődökről hallunk, történelmünket tragédiától tragédiáig tántorgó velejéig romlott árulók és makulátlan hősök népesítik be: ideák, akikért lelkesedhetünk, és akiket gyűlölhetünk, egydimenziós alakok, akiknek nem sok közük van a múlt hús-vér, gyakran tépelődő, pálfordulásokat végrehajtó alakjaihoz. Az olcsó „igazságokat” hirdetők, az ítélkezési mániában szenvedők lármája mellett elhalkul azok szava, akik a múltat nem használni akarják – hanem megérteni, megértetni szeretnék azt.

A nagyrészt a 19. században kialakult történeti köztudat, a maga kiemelt korszakaival, központi alakjaival, mára megrendült. Napjaink vitáiban sokkal fontosabbnak tűnnek az ellentétek: az, ami elválaszt. Ezért a korábban többé-kevésbé általános megbecsültségnek örvendő történelmi szereplőink egyre inkább megosztóvá válnak, a gyanú árnyéka vetül rájuk. Az általuk nyújtott összetett minta (pl. harcolnak, de megegyezésre is törekednek, kelet és nyugat között egyensúlyoznak) mára meghaladottá vált, a végletes leegyszerűsítések és ellentétek korában őket is igyekeznek egydimenziósakká zsugorítani.

Jöjj el, 21. század…!