Az ifjú Vidnyánszky meg a többiek

„Mindenhonnan hallottam, hogy nemcsak remek színész, hanem kiváló rendező is lett ifj. Vidnyánszky Attila. A budaörsi Latinovits Színházban szűk másfél éve műsoron tartott Liliomfit pláne dicsérték, kultikus híre kelt az utóbbi időben. Ideje volt hát megnézni, és meggyőződni vagy arról, vagy az ellenkezőjéről. Ahogy a látvány és az élmény kiadja.

Nem vagyok megszállott színházjáró, évente nyolc-tíz előadásra keveredek el hozzávetőleg, és azt szeretem leginkább, amikor elszabadul minden. Drámai vagy komédiai értelemben, egyre megy. Nem indulatokról-rettenetekről-nyomasztásokról beszélek. Inkább arról, hogy kilépni a keretek közül alap, a fantáziának muszáj szárnyalnia, a szellem legyen szabad. Azt azonban nem tolerálom, amikor a napnál is világosabb, hogy provokálni akarnak. Eszem ágában sincs bedőlni az ilyesminek. Ezért rajongok Pintér Béláért – róla írtam már ezeken a hasábokon is többször –, és ezért nem kedvelem például Mundruczó Kornélt. Szívesebben döntöm el saját magam, hogy mi hat meg vagy sújt le, ha annak van sora.

Tudtam pontosan, hogy az ifjú Vidnyánszky poétikusan fiatal, mindössze 23 éves, és hogy akikkel együtt dolgozott a budaörsi produkción – Vecsei H. Miklós, Kovács Adrián és a színészek –, azok is kortársai jórészt. Olvastam és hallottam arról is, hogy a legígéretesebb pályakezdők közé sorolták nemrég, és hogy ez a Liliomfija díjakat is kapott a POSZT-on. Láttam továbbá egy-két interjút is vele itt-ott, igaz, csak úgy futtában.

Ezek alapján valami lelkes, szertelen, lendületes vizsgaelőadás-féleségre számítottam.

Hogy annyit fogok kapni attól a vasárnapi három órától, amennyit, fel sem merült. Rég nem volt példa hasonlóra. Aztán meg ültem, bámultam, pislogtam – lenyűgözötten, elvarázsoltan –, az első pillanatoktól az utolsókig, beleértve a szünetet is. Zsíros kenyér jutott nekem is, az almafröccsről lemaradtam, sebaj, több is veszett Mohácsnál.

Eredetileg érinteni sem akartam az apa-fiú vonalat ez ügyben – bizonyítván, hogy a kérdés igenis megkerülhető –, de csak eszembe jutott valami. A Nemzeti Színház első embere szokta mondani: egy darab szövegéhez, szerkezetéhez, sok mindenéhez hozzá szabad nyúlni, a szellemiségét megpiszkálni ellenben nem ér. Nos, az ifjú Vidnyánszky és társai fenekestül felforgatták Szigligeti Ede művét. Nem sok minden maradt az eredetiből, valamiért mégis úgy érzem, a lényege – avagy a szellemisége – fikarcnyit sem sérült.

Játék volt ez a javából, de elég komoly játék. Nem tegnap viháncoltam ennyit színházban utoljára – emlékszem, hogy mikor: 2014 tavaszán a Kaisers TV Ungarn alkalmából –, de nem mindennapos az sem, hogy a néző már menet közben tudja, olyasmi részese, amitől jó darabig képtelen lesz szabadulni. Persze fel sem merül benne, hogy szabadulnia kellene. Ennyi ötlet, gondolat, verbális és vizuális poén ilyen magas színvonalon szinte nincs is. Képtelenség, hogy legyen. És akkor a fiatal teátristák – az idősebbek is megérdemlik az elismerést nyilván – önfeledt, friss, egyszersmind profi játékáról még nem is beszéltem. Világított a színpadról – már amennyiben a színpad kifejezés használható-használandó az adott esetben – a tehetség messzire. Vibrált.

Küldtem utána néhány barátomnak lelkendező levelet. Hezitáltam keveset, hogy melyik jelzőt használjam, a fergetegest vagy a zseniálist. Kiment egy az egyikkel, egy a másikkal. S közben máris eldöntöttem, hogy el kell erre mennem még egyszer. Minimum. Valamint jegyeket kell szereznem a többi elérhető ifjú Vidnyánszkyra, a lehető leggyorsabban.

Amit leírtam itt most erről a Liliomfiról, az természetesen nem kritika. Nem pusztán azért nem, mert merő lelkendezés az egész. Kritikákat mások írtak, korábban, a megfelelő időben. Azok amúgy, amiket találtam utólag, eléggé elismerők voltak ugyancsak.

Amiért cikket hoztam össze én is, az bizonyos felismerésem miatt van. Teátristák akarunk lenni, hagyjanak bennünket játszani – mondják az előadás végén a fiatalok. Az öregeknek. Pontosan mondják, szívből, erősen. Kis híján megkönnyeztem. Annyi kacagás, vihogás, röhögés után nem is lett volna csoda. A könnyezés elmaradt – de érteni értettem. Hadd ne menjek bele, miért lenne egyre célszerűbb minél többünknek érteni ezt mifelénk. Habár kerülnöm kéne a pátoszt, méltatlan lenne szövegem tárgyához és főszereplőjéhez, azért akkor is jó tudni, hogy jó kezekben is vannak fontos dolgok a mai Magyarországon.”