George Orwell: 1984

„Pedig azt gondolná az ember, hogy a második világháború utóélete során, az akkor fellángoló diktatórikus rendszerek (nácizmus, sztálinizmus) nyomán íródott mű csak az aktuális korhangulatot vetíti ki egy fiktív jövőbe, de Orwell meglepő alapossággal és logikával gondolta tovább a felismert motívumokat. Az 1984 világában az a döbbenetes, hogy egyszerre van tele a mindenkori elnyomó hatalmak jellemzőivel, de azonnal egy lépéssel tovább is gondolja azokat, mintha csak a természetes evolúciójukat vinné tovább eggyel. (Sőt, egyszer konkrétan fel is vázolja a diktatúrák fejlődésének lépcsőit a történelem során.)

Emiatt úgy tűnik, mintha George Orwell alapvetően csak egy esszégyűjteményt szeretett volna alkotni a diktatúrák természetéről (és lehetséges továbbfejlődéséről), azonban rájött, hogy minimális erőfeszítéssel egy koherens világot és egy rövid narratívát építve bele már akár egy szépirodalmi művet is kaphatna. Irodalmilag éppen ezért viszonylag keveset nyújt az 1984, tagadhatatlanul részben azért is, mert követői lelkesen használták fel és el ezeket a paneleket, de alapvetően annak köszönhetően, hogy a könyv 80%-át a Nagy Testvér rendszerének leírása, az ezt elemző párbeszédek vagy az egy az egyben beemelt diktatúra-kézikönyv adják.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a karakterek és a narratíva ne működne jól a rájuk fordított idő fényében, Orwell rendkívül konzekvensen viszi végig főhőse jellemfejlődését és dilemmáit, ugyanakkor a regény tudományos-megfigyelő hozzáállása átragad ezekre a szakaszokra is, és már a kezdetektől fogva külső szemlélőként figyelhetjük Winstont, ahelyett, hogy érzelmileg-értelmileg is bevonódnánk sorsába. Ezen az sem segít, hogy az azóta eltelt majd' 70 évben gyakorlatilag az összes disztópia ebben a tekintetben is az 1984 ötleteit és megoldásait hasznosította újra, viszonylag kevés felfedeznivalót hagyva a modern olvasó számára.”