Jandácsik Pál: Állatok maszkabálja

„Egy olyan társadalomban, amelyet különböző fajú állatok alkotnak, sokkal élesebben kirajzolódnak a különbségek – és itt most »csak« a külsőségekről beszélünk, tehát, mondjuk, a szexuális beállítottságot még nem is említettük -, mint egy olyanban, amely nagyjából ugyanolyan, csak bőrszínükben eltérő emberekből áll. Mert ugyan mindannyian emberszabású, értelmes állatok, de míg az egyik egy böhöm, több száz kilós medve, addig a másik egy nyikhaj, ravasz tekintetű róka – természetes, hogy ez szemet szúr nekik, és frusztrálja őket. A rasszizmus elkerülhetetlen. De miért is?

Mert értelemmel ruházták fel őket. Amíg egy élőlényt csak az ösztönei hajtanak, csak az életben maradásért és a szaporodásért küzd, addig nem kezd értelmetlen pusztításba. De micsoda paradoxon, amint öntudatra ébred, amint képessé válik a gondolkodásra, egyből felsejlenek, pislákolni kezdenek, majd kíméletlenül felszínre törnek azok a természetellenes ingerek, amelyek arra sarkallják, hogy elpusztítson mindent és mindenkit, aki valamiben is különbözik tőle. Az ész nyitja meg a kaput az esztelen rombolás vágya előtt. Jó példa erre Philip K. Dick novellája, A Megőrzőgép, ahol a legnagyobb zeneszerzők testet öltött és intelligenciával felruházott zeneművei egyből elkorcsosulnak és vérengzésbe kezdenek. De ugyanígy gondolhatunk az öntudatra ébredt gépekre is, akik az emberiség ellen törnek. Tanítsd meg a majomnak, hogyan gyújtson tüzet, és a következő pillanatban a Szabadság-szobor kopott, fakó arca néz rád elkeseredetten a tenger hullámai közül.

Jandácsik Pál kíméletlenül és hibátlanul interpretálja ezt a nyugtalanító és elkeserítő gondolatot. A rasszizmust és az öncélú mészárlást be lehet mutatni emberekkel is, de állatokkal sokkal húsbavágóbb. Mert nem a tükörképedben, hanem egy karikatúrán ismersz igazán magadra.”