Barokkos körmondatok a lélekről és az értelemről

„Mondhatnánk, hogy ez a kérdés azért nem túl korszerű, lévén, hogy manapság közel sem ennyire fontos a Teremtés-témája, vagy éppen az egyház véleménye. És ebben igazunk is van, nem véletlenül jeleztem én sem, hogy könnyen tekinthető régimódinak McIntyre regénye. Ugyanakkor az, ahogyan az emberiség a természet többi élőlényével »törődik«, mégis csak átfordítható erre a problémára. Hajlandóak vagyunk tudomást venni arról, hogy nem csak mi vagyunk az egyedüli értelmes lények a planétán, még ha az értelemnek eltérő módozataival is találkozunk? Vagy egyáltalán figyelembe vesszük-e, hogy cselekedeteink nagyon sok faj életére vannak kihatással, melyeknek hosszú távú következményei lesznek. A regényben persze kisebbek a léptékek, de a konfliktus igencsak értékelhető jelentős kortárs problémaként is.

Azonban A Nap és Hold dala nem ezzel az értelmezéssel vívta ki megbecsülésem, hanem a korszakról alkotott hiteles és valószerű képével. Külsőségeiben, gesztusaiban, kifejezéseiben tökéletesen megidézi XIV. Lajos udvarát és teljes udvartartását a legapróbb, hétköznapi cselekedetektől a hatalmas fogadásokig. A legtöbb szereplő valós figurán alapul, hátterüket és személyiségüket részletesen kifejti a regény, így egy idő után már nem fogunk eltévedni a címek és hosszú nevek tengerében. De a karaktereken túl a helyszínt és a tágabb politikai, társadalmi rendszert is bemutatja McIntyre, így érdekes adalékokat kapunk a világpolitikáról, a pápaság és császárság viszonyáról vagy éppen a gyarmatosítás következményeiről.

Azonban a könyv mélységében is megidézte a kort, azaz rekonstruálta, hogyan érezhettek, gondolkodhattak szereplőink. Az udvar fojtogató légköre, ahol a család és a cím határozza meg, ki vagy és mennyit érsz, nem pedig a személyiséged, tudásod vagy képességeid. Főszereplőinknek a vélt és valós elvárások tengerében kell a felszínen maradniuk, melyet remekül mutat be a regény. Így és itt válik Marie-Joséphe hiteles hősnővé, azzal együtt, hogy ő sem tud kibújni a nők évszázadokon át kialakított szerepköréből; nem lesz hirtelen amazon vagy feminista, nem rúgja fel a konvenciókat, hanem azok között alakítja ki saját helyét. Pont annyira változik meg, amennyi még hitelesnek tűnik a XVII. század kulisszái között: egy céljaiért kiállni képes hölggyé válik, aki kialakít egy kölcsönös megbecsülésen alapuló párkapcsolatot és barátnőjévé fogad egy másik fajból származó lényt. Kisebb mértékben, de a férfi szereplőkre is igazak a fentiek: míg Yves de la Croix jezsuitaként elkezdi megkérdőjelezni az egyház igazságát és a fennálló intézményeket, addig az eddig nem említett Lucien de Barenton, a harmadik főszereplőnk átértékeli a Napkirályhoz fűződő viszonyát és a hűség mibenlétét, többek között a szerelem hatására.”