A mutogatott életről és a tobzódó nyájasságról

Van-e elképesztőbb − és egyben rémületesebb − jelenség, mint a kiberteret időről-időre elárasztó tömegszeretet? Legutóbb éppen a Beyoncé Knowles méhében zajló események nyomán szabadult el a nyájasság; mint megtudtuk, a népszerű táncdalénekesnő vonatkozó Instagram-posztja kevesebb mint huszonnégy óra alatt hétmilliónál is több lájkot vonzott be, ezzel pedig konkrétan rekord dőlt meg.

Őszintén sajnálom a Beyoncé-ikreket, nem csak azért, mert a szülők köreiben dívó szokásokat ismerve előreláthatólag valami egészen lehetetlen nevet kapnak majd (megérzésem szerint valahol a Farostlemez - Plenárisülés vonalon), hanem mert ennyi kedvesség egy egész kistérséget képes volna elpusztítani, hát még akkor a zsenge magzati szervezetre milyen hatással lehet. A nyilvánosság alaktalan, szentimentális démonát a pocaklakók közelébe engedni körülbelül annyira felelősségteljes dolog, mint Bacardi Colával bevenni a napi Contergan-adagot.

De hát nem én vagyok a várandós Beyoncé, hogy ezen merengjek; én az okoskodó néző vagyok, aki − mondani se kell − a figyelmemmel magam is hozzájárulok a tobzódó illetéktelenséghez.

*

Beyoncé terhessége − émelygése, hátfájása, aranyere − nyilván semmivel sem érdekesebb, mint a Budmil-melegítőben feszítő, ritkás hajú szomszédasszonyé (hívjuk most csak Erikának), akinek végtelen, mondhatni földanyai termékenysége és az ezzel korreláló babakocsi-felhalmozása már amúgy is hosszú évekre ellehetetlenítette a biciklitároló rendeltetésszerű használatát.

Még csak azt sem mondhatjuk, hogy maga Beyoncé érdekesebb lenne Erikánál; előbbi pasztörizálva, személytelenné retusálva és másodpercre kiszámítva vonaglik a címlapokon meg a klipjeiben, utóbbi viszont a falakon áthalló éktelen üvöltözésből ítélve teljességgel alkalmatlan a gyereknevelésre, és jó előre mindenféle extravagáns módokon nyomorítja meg a kölykei életét. Beyoncé létezését csak feltételezhetjük, de meg nem ragadhatjuk, a sztárság, a gazdagság távolából csupán mint valami többszörösen áttett spektákulum, mint valami végletesen absztrakt képi jel jut el hozzánk; míg Erika valósága, melytől elválaszthatatlan a büdösebbnél büdösebb ételek szigorúan zárt ablak mellett történő elkészítése, nagyon is nyersen nyomul bele az életünkbe. Minden amellett szól, hogy Erika működését ugyanakkora vagy még nagyobb figyelemmel kísérjük, mint Beyoncé nagy bejelentését; mégsem kérdés, hogy kinek az orrára csapjuk rá lelkiismeret-furdalás nélkül a bejárati ajtót, és kinek az intim felvételeit osztjuk meg elragadtatva a közösségi platformokon.

Erika szomorú, alsó-középosztálybeli terhessége taszítóan magunkra emlékeztet; Beyoncé ezzel szemben áldott állapotban van, nem is embermagzatokat, hanem inkább a boldogság éteri ideáit hordja a szíve alatt.

*

Sokan dohognak amiatt, hogy a Facebookon mennyi magánjellegű tartalom van odazúdítva az idegen tekintetek elé, hogy a titkok megszűntek titkok lenni, hogy úgy élünk, mint Jacques Tati Playtime-jában a kirakatüveg mögött lakó polgárok.

Én pont fordítva látom a dolgot: teljesen világos, hogy a közösségi oldalak mindenekelőtt az elrejtés eszközei. Egy Facebook-profil valójában annyit se árul el rólunk, mint a személyigazolvány-számunk: az éttermi vacsorák, a parti-előkészületek, a nyaralások gondos dokumentációja nem szolgál másra, mint hogy kitakarja a változhatatlanul kétes lényeget.

A Facebook meg az Instagram azzal hitegetnek, hogy ragyogóvá és tisztává szerkeszthetjük általuk az életünket, kirostálva az előnytelen beállításokat, a kényelmetlen ismeretségeket, a krónikus fájdalmakat, a görcsöket és a félelmeket. Minél sűrűbben hömpölyögnek azonban az üzenőfalon a meghitt, kanonizált pillanatok, annál nagyobb jelentőséget nyernek az apokrif történések és érzelmek; azok, amelyekről nem készülnek diszkréten fenszi fotók; azok, amelyek mellé nem pötyögünk be hangulatjeleket és földrajzi meghatározást; azok, amelyekhez senkinek se volna kedve betagelnie magát, más szóval a kihagyott jelenetek, a tétovaságok, a tökéletlenségek, a piszkosságok.

*

A mutogatott élet, a mesterkélt mosolyok és a kényszeresen lezser pózok paradox módon szüntelenül arra utalnak, ami nincs megmutatva, ami mindig csak homályban marad, és ezen kívül semmi másra. Őrjítő, de a felszín csillogása csak a beláthatatlan, jelentésteli mélységekről tesz tanúságot. Taktikus, hovatovább körülményes gátlástalansággal feltárulkozunk, de ez csupán az életünkből úgy-ahogy elleplezett rossz tudatát élesíti bennünk.

Válaszul persze fokozzuk tisztasági tébolyunkat, még mániákusabban igyekszünk lecsalni magunkról a boldogtalanságot, még dühödtebben próbáljuk kiemelni hétköznapi, casual tündökletességünket. Az eltagadás ösztönétől vezérelve a végtelenségig szaporítjuk világiságunk audiovizuális bizonyítékait.

Beyoncé giccses kismamafotói azért válthattak ki világszerte ekkora szenvedélyeket, mert a tisztaság utópiájába engednek betekintést, amelyet a közember szegényes eszközeivel hiába is próbál megvalósítani. A Beyoncé-féle tökéletes aszepszis, a romlatlan létezés víziója lenyűgözi őt, a lájkgombot nyomogatva igyekszik átcsenni belőle valamit, valami makulátlant az ő menthetetlenül szutykos életébe. Nem érti meg, hogy Beyoncé tisztaságát kizárólag az teszi lehetővé, hogy nem létezik a szó igazi, mondjuk így, erikai értelmében. Beyoncé nem több pixelek közömbös halmazánál, melyet különböző szempontok szerint időről-időre átrendeznek, átcsoportosítanak. Beyoncé mint popdíva, Beyoncé mint reklámarc, Beyoncé mint politikai aktivista és most Beyoncé mint anya − egyik sem jelent többet a másiknál, a felületek nem tagozódnak bele semmilyen reális emberi történetbe, nincs köztük más összefüggés, mint a programozási nyelv, mely előhívta őket.

Ahogy egy virtuális terhesség káprázatába révedünk ahelyett, hogy tartanánk az ajtót, míg Erika a koszlott szatyraival meg a vásott gyerekeivel benyomakodik a lépcsőházba, úgy áldozzuk fel töredékes és elszabott és elfuserált életünket a fantazmagórikus tisztaság oltárán.