Ott voltunk mind I.

„Az ATV hétfői »Csatt« című műsorában a szeretve tisztelt Gulyás Márton, meghívott vendégként, azzal találta vádolni a szintén meghívott Stefka Istvánt, hogy: „Stefka az MSZMP tagja volt, a Központi Bizottság, és a Belügyminisztérium is kitüntette, sőt igazolvánnyal segítette a munkáját. Egy diktatúrában nincsenek független intézmények, így felesleges azon rugózni, hogy Stefka csak élvezte az állampárt támogatását a munkájában, vagy ténylegesen a belügytől kapta a fizetését.” A jeles aktivistát egy cseppet sem zavarta, hogy mindez nem igaz.

Tulajdonképpen nem is érdeklik őt az ilyen apróságok. A lényeg, hogy valamiféle botrányt okozzon, beszéljenek róla, mert – mint minden jelentéktelen embert – ez élteti.

A szintén résztvevő Zárug Péter Farkas megkérdezte tőle, hogy miből él. Erre a kérdésre ez volt a válasz: abból él, hogy botrányt csinál, ezért beszélnek róla, ezért azután fontos embernek tűnik és valakitől pénzt kap arra, hogy újabb botrányt csináljon. Ez így egy láthatóan működő életstratégia, amit mentorától Schilling Árpád botrányrendezőtől tanult. Nagyjából ez az egyetlen dolog, amit eddig megtanult, és tartok tőle, hogy ez egész életére elég neki. Van azonban ennek az esetek egy mélyebb rétege, ami – Gulyással ellentétben – érdemes arra, hogy beszéljünk róla.

A »vita« egy pontján Gulyás arra hivatkozott, hogy ő – koránál fogva – nem vett részt az átkosban semmiben. Valóban, mi sem egyszerűbb ennél, aki nem élt akkor, az nem csinált semmit. Se jót, sem rosszat. De mit mondjunk mi, akik életük talán nagyobb részét a szocializmus ölelő karjai között töltöttük?

Hogy válaszolni tudjunk erre a kérdésre, vetnünk kell egy pillantást az emberarcú, megszelídült, kádári szocializmusra. Bárki bármit mond, lehetett élni akkoriban is. Az egyesség úgy szólt, ha a szádat csak evésre és ivásra használod, akkor békén hagynak. Ezt  úgy kell érteni, hogy otthon, sőt a kései ’70-es években már a kocsmában is, azt mondtál amit akartál.

Legfeljebb nem lett belőled gyárigazgató.”