„A cselekményt meghatározza, hogy a főszereplő a nyomokat követve igyekszik összerakni a képet, és közben lehetőleg nem meghalni. Az egyik pont, ahol a regény megbillen, az a nyomozás logikája és ritmusa. Ádám a nyomokat követve bejárja a várost, ám kitérőket tesz, néha mintha a főhős maga is elfelejtené, mire megy ki a játék, mindenki ellen van, de mégsem… Emiatt a cselekmény néhol kusza, ráadásul indokolatlannak érzem egy posztapokaliptikus sci-fiben az okkult elemeket. (Hacsak nincs tervben folytatás! A világban benne van még jó pár történet lehetősége, amelyekben jobban ki lehetne dolgozni a részleteket.)
A regény másik billegő bontja az időkeret: négy nap van megállítani a mini atomreaktort ellopó Hamvasztót. Ez gyorsuló tempót, fokozódó feszültséget, egyre feszesebb cselekményt igényelne. Sajnos ezt nem sikerült igazán érzékeltetni, amitől tét nélkülinek érződik Ádám minden küzdelme.
Azt azonban el kell ismerni, hogy Ádám hajszája jó okot ad rá, hogy a könyv lapjain megjelenjenek remekül kitalált, válogatottan erőszakos és/vagy különc kretének. Régen olvastam egy helyen ennyi, jó értelemben beteg ötletet arra, mit vált ki az emberi pszichéből egy ilyen világ.
Az egészet nehezíti az E/1 személyű narráció. Egyfelől egyszerű, olvasható stílust ad a regénynek, másfelől nem sok lehetőséget teremt a karakterek kikerekítésére. Ádám legény a talpán, mert sokat öl, és szleng szavakat is használ, de nem több ennél; és más szereplők sem járnak jobban. Lehet, hogy egy kemény világ kemény embereket kíván, de nem kell, hogy ez olyan sűrű szósz legyen, amely elfed minden más jellemvonást. A mű nyelvi megfogalmazása illeszkedik a történethez: szleng és keménykedés jellemzi, de kár a benne található fogalmazásbeli sutaságokért, amiket (ha már stílusosak akarunk lenni) kemény kézzel ki kellett volna irtani.”