Assassin’s Creed

„Nem nehéz kitalálni, hogy leginkább a jelenbeli cselekménnyel volt gondom (vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy annak hiányával?). Folyamatosan azt éreztem, hogy erőlködnek a készítők. Erőlködnek azon, hogy összetett rejtélyeket írjanak (szerintem sikertelenül); erőlködnek azon, hogy legyenek benne fordulatok és izgalmak (szerintem sikertelenül); erőlködnek azon, hogy nagy, drámai mondatokat adjanak a szereplők szájába (ez sikeres, viszont így szabályosan fájtak a dialógusok). Hiányoltam az érdemi fókuszt, hiába zavarják le viszonylag gyakran a kötelező koncepció- és világismertetést, valahogy mégsem értjük meg, hogy mi folyik itt. A karakterek mintha csak valami légüres térben mozognának, nem értjük a döntéseiket és a motivációikat (különösen Marion Cotillard figuráját tette tönkre mindez). Így pedig hiába vannak jelen Hollywood neves és elismert színészei (szegényCharlotte Rampling!), ezt még ők sem tudják élettel megtölteni.

Amikor viszont visszatérünk a múltba (amolyan flashbackként, ami akár még ötletes is lehetett volna a játék pont ellentétes narratívájával összehasonlítva, hiszen ott a »jelen« csak körítés a lényeghez képest), hirtelen mintha egy teljesen más filmet néznénk. Aguilar és társainak harcát (merthogy szinte csak akció van a múltban) elképesztően jó nézni: folyamatosan pörög, lüktet az egész, igazi adrenalinbomba, amiben egy pillanatig sincs megállás. A látványosan, de mégis hitelesen megkoreografált akciójelenetekben remek érzés elmerülni – persze főként menekülnek és menő stílusban gyilkolják egymást a szereplők, de talán pont ettől lesz ennyire szórakoztató. Érdekes módon még a karakterdráma is jobban működött itt: nem volt persze túlbonyolítva, de sokkal inkább éreztem a szereplők közti dinamikát, mint a jelenben. Külön öröm, hogy nem felejtettek el emlékezetes zenét írni a filmhez (Jed Kurzelnek jár a dicséret), ráadásul kitűnő a fényképezés, részben annak is köszönhetően, hogy Adam Arkapawnagyon ügyesen másolta a videojátékos beállításokat és kameramozgást.”