Furcsán kettős film az Assassin’s Creed. Egyfelől fogtam a fejem néhány jelenet közben, és szívem szerint a jelen történéseinek háromnegyedét kivágtam volna; másfelől meg idén nem szórakoztam még ilyen jól moziban.
„Nem nehéz kitalálni, hogy leginkább a jelenbeli cselekménnyel volt gondom (vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy annak hiányával?). Folyamatosan azt éreztem, hogy erőlködnek a készítők. Erőlködnek azon, hogy összetett rejtélyeket írjanak (szerintem sikertelenül); erőlködnek azon, hogy legyenek benne fordulatok és izgalmak (szerintem sikertelenül); erőlködnek azon, hogy nagy, drámai mondatokat adjanak a szereplők szájába (ez sikeres, viszont így szabályosan fájtak a dialógusok). Hiányoltam az érdemi fókuszt, hiába zavarják le viszonylag gyakran a kötelező koncepció- és világismertetést, valahogy mégsem értjük meg, hogy mi folyik itt. A karakterek mintha csak valami légüres térben mozognának, nem értjük a döntéseiket és a motivációikat (különösen Marion Cotillard figuráját tette tönkre mindez). Így pedig hiába vannak jelen Hollywood neves és elismert színészei (szegényCharlotte Rampling!), ezt még ők sem tudják élettel megtölteni.
Amikor viszont visszatérünk a múltba (amolyan flashbackként, ami akár még ötletes is lehetett volna a játék pont ellentétes narratívájával összehasonlítva, hiszen ott a »jelen« csak körítés a lényeghez képest), hirtelen mintha egy teljesen más filmet néznénk. Aguilar és társainak harcát (merthogy szinte csak akció van a múltban) elképesztően jó nézni: folyamatosan pörög, lüktet az egész, igazi adrenalinbomba, amiben egy pillanatig sincs megállás. A látványosan, de mégis hitelesen megkoreografált akciójelenetekben remek érzés elmerülni – persze főként menekülnek és menő stílusban gyilkolják egymást a szereplők, de talán pont ettől lesz ennyire szórakoztató. Érdekes módon még a karakterdráma is jobban működött itt: nem volt persze túlbonyolítva, de sokkal inkább éreztem a szereplők közti dinamikát, mint a jelenben. Külön öröm, hogy nem felejtettek el emlékezetes zenét írni a filmhez (Jed Kurzelnek jár a dicséret), ráadásul kitűnő a fényképezés, részben annak is köszönhetően, hogy Adam Arkapawnagyon ügyesen másolta a videojátékos beállításokat és kameramozgást.”
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
A nemzeti konzultációs íveket december 20-ig még ki lehet tölteni.
A volt elnök fia az elmúlt 15 év nagy részét az Egyesült Államokban töltötte, s innen visszatérve jelent meg a francia nyilvánosságban.
