Ann Leckie épp erre játszik rá. Mindig, amikor azt hisszük, na most már végre visszatérünk a hagyományos űropera világába, akkor csak azért is ránk cáfol.
„A fókuszban, természetesen, még mindig az identitás áll. Pontosabban az, hogy miből is áll egy ember személyisége, mi határoz meg minket. Míg az első rész inkább a nemiség kérdéskörkén, a folytatás pedig a nemzet-haza-kultúra hármasán át vizsgálja a kérdést, ezúttal a közvetlen környezetünk kerül előtérbe. Mennyiben határoznak meg minket barátaink, szeretteink? Mennyire befolyásolják személyiségünket mások és a hozzájuk fűződő érzéseink? Breq flottakapitány, Seivarden és Tisarwat hadnagy, sőt, a Kalr Kegyelme legénysége is egymás után kerül olyan helyzetbe, aminek kapcsán fel kell dolgozniuk a másokhoz fűződő érzéseiket, és valahogy viszonyulniuk kell a többiekhez (nagyon furcsa figyelni, hogy ebben a könyvben szinte minden szereplő mennyire instabil érzelmileg). Ann Leckie-nek pedig mindez remek alkalom, hogy kérdéseket és gondolatokat vessen fel a témáról...
De szerencsére nem áll meg itt. Spoilerek nélkül csak annyit merek elárulni, hogy az identitás-kérdést egészen a mesterséges intelligenciák szintjére emeli, amitől még általánosabb és még egyértelműbb lesz problémafelvetése (mitől ember az ember?). De mielőtt poénokat lőnék el (no nem mintha olyan nagy meglepetések várnának ránk a kötetben – a főkonfliktus megoldása például szerintem hiába veszettül szórakoztató, egyben eléggé légből kapott is), térjünk vissza a karakterekhez. Újfent találkozunk egy presger tolmáccsal, aki imádnivalóan buggyant, és aranyat ér minden megszólalása (ráadásul egy másik mesterséges intelligenciával karöltve hibátlan párost alkotnak); természetesen újra feltűnik a színen Anaander Mianaai (a vártnál kicsit erőtlenebb szerepben), no meg az Athoek Állomás lakóitól sem kell elbúcsúznunk (akiknek az eseményekben való részvétele olykor több kérdést vet fel, mint ahányat megválaszol).”
Kérdezhetnéd persze, hogy minek beszélek itt önmagamról, amikor te vagy a levél címzettje. Azért, kedves Péter, mert megszólítva érzem magam. Általad érzem megszólítva magam. Győrffy Ákos írása.
Az utolsó napokban mutatta ki igazán a foga fehérjét a leköszönő elnök.
A rapper időzavarba került.
Az író szerint „végre van egy magyar politikus, aki tehetségesebb az összes eddiginél”.
Hermész a görögöknél az istenek hírnöke, emellett az irodalom védelmezője is volt. Nem tudom elhessegetni magamtól az érzést, hogy talán ezért volt valami közünk egymáshoz.
Bernau Péter szerint az esemény „célja a politikai propaganda, a Nagy-Magyarország-eszme terjesztése”.
Trump komolyan gondolta a woke politikák felszámolását.
„Make Amerika great again!”, „Nekünk Magyarország az első!”. Így fordíthatjuk le Kölcseyt mai nyelvre – így beszél a normalitás, ez a régi, elveszett világunk visszajövetelének ígérete.
