Éretlen vagy érlelődő kamasz?

„Éretlen kamasznak lenni nem ciki, hanem természetes folyamat. Egy olyan kövezett út, amelyen mindenkinek végig kell sétálnia tizenéves korában ahhoz, hogy a felnövekedés valós értelemben érett formában érkezzen meg az életünkben 20. év körül. Ha ezt a »szenzitíven érzékeny életszakaszt« felgyorsítjuk vagy kihagyjuk, annak maradandó következményei középkorban megjelenhetnek. Kéretik előre vigyázni, »pszichés járdáról nem lelépni«, mert az úton veszélyes dolgok elsodorhatják a kamasz-szülő  kapcsolatát zsákutcákba! Sok ilyen elsodort kapcsolatot sikerült az elmúlt 20évben kimentenem, de jobb ha kevesebb a dolgom ezen a területen!  Ne jelzőként használjuk a fiatalokra az éretlen szót! Felnőtt férfi és női klienseim rendszeresen használják azt a frázist, miszerint: »én amolyan éretlen kölök voltam még tini koromban«. Hát persze, ez természetes, de semmiképp nem ciki. Viszont a pszichében »a ciki-kategóriában« van rögzülve az érzésvilágukban. Emiatt aztán amikor valaki egy párkapcsolatban éretlen nőnek vagy férfinak nevezi a társát, visszarángatja az »éretlen kamaszkorba« megélt gúnyolódások szintjére, naná, hogy heves és gyerekes reakció következik, csak úgy, ahogy annak idején: kamaszos viták és hatalmas indulati megnyilvánulások!  Ilyen egyszerű a pszichés menetrendje!

»Anya, én nem vagyok éretlen, te vagy az éretlen!« hangzik el sok fiatal kiskamasz szájából a »kikérem magamnak« életérzés. Mire a felnőtt generáció azonnal lereagálja dühből, haragból, megalázó módon: »Hogy beszélhetsz velem ilyen paraszt, bunkó módon kisfiam. Takarodj a szobádba, ne is lássalak. Egy hónapig nem kapcsolhatod be a számítógépedet! Bezzeg az én időmben ilyet mertem volna tenni a szüleimmel…..«. Így az izolációs nevelés folytatódik kamaszkorban is, ami arra veszi rá a tulajdonosát, hogy érdemes lenne a konfliktuskerülés útját választani és elfojtani azt, amit érez. Nos aztán ezt teszik majd felnőttkorban is. Amit ebből a tini-psziché felfog, az a következő:

• nem fejezhetem ki az érzéseimet (pedig most kéne megtanulnom)
• mindent el kell fogadnom, ha a felnőtt ítélkezik (felnőtt levezeti a dühöt és a haragját)
• engedjem, hogy ki legyek téve más ember indulati állapotának (kiszolgáltatottság)
• el kell fogadnom minden rám használt jelzőt (vagyis, hogy elítéljenek úgy, hogy meg sem értik, mi zajlik a bennem)
• nincs vitalehetőség, hanem azonnal izolációs ítélkezés van (így aztán nehéz lesz elfogadó felnőtté válni, aki elsősorban megérti a másikat és nem azonnal elítéli)
• olyan büntetést szabunk ki, aminek nincs értelme, hiszen úgy sem tartható, másrészt a büntetés ebben az életkorban hatalmas károkat okoz, eredményeket nem. (Ha valaminek következménye kell legyen, akkor az fontos egy fontos keret, tanítani, terelni kell a fiatalságot. De a büntetés nem keret, hanem megalázás!)
• »az én időmben« megjegyzésekből derül ki, hogy milyen komolyan hozta az elfojtást az a generáció, aki most gyermeket nevel. Senki nem akar rosszat, de a saját mintáik így projektálódnak a gyermekeinkre, így az elfojtás folytatódik nagyobb károkat okozva, mint a szüleiknél! Veszélyzóna!

Vagyis az éretlenség útján járó kamasz idegrendszere, pszichés funkciója, magatartási és viselkedésbeli szabályozása diszfunkcionalizálódhat a személyiségfejlődés idején, ami valóban éretlenebb típusú felnőtteket produkál ma a társadalomban. (...)

Talán ezért is tartjuk fontosnak a Felelős Szülők Iskolájánál azt, hogy Rögtönzött Szülői Értekezletet tartsunk, ahol nemcsak a szülő és a tanár van fókuszban, hanem a diák is. Akiről szól a történet, akit ha bevonunk, akkor egy egészséges háromszöget alkotva közösen születhetnek megoldások a problémákra, humor az ürömre, pedagógia a nehéz utakra, érzelmi biztonság és intelligencia a bizonytalanság és szorongások helyére. Nem lehetetlen, ezért szeretnénk ezzel bejárni az országot.”(...)