„Az utcán aztán megállapítom, hogy tényleg derekas a zimankó, mindjárt lefagy, aminek ilyenkor le kell, a füleimhez sem nyúlok, még letörnek. Sokat azért nem aggódom: eszembe jut életem egy kevésbé komfortos időszaka, mely során a bakonyi harcászaton pontosan három napot és éjszakát töltöttem egy Csepel-platón mínusz huszonkét fokban, és láss csodát, még ma is élek, ha csak a hőmérőn múlik, holnap is fogok.
A zöldségesnél idegességtől remegő fiatal nő dohog mellettem: »A piac katasztrófa, egyszerűen nincs kinn senki, nincs zöldség, meg semmi sincs!« – de mielőtt megkérdezhetném, hogy ugyan már lenne-e kedve mínusz akármennyiben hajnal óta kinn ácsorogni a stand mögött, kiderül, hogy itt sincs sárgarépa, és a háziasszony hisztérikusan felsikolt: »Hát mi van már itt?!«
Megmondom, hogy mi van.
Tél.
És ilyenkor hideg szok lenni. Hol ennyire, hol annyira. Amikor meg nagyon, akkor az együtt jár ilyen-olyan dolgokkal, amelyekből nem mindegyik kényelmes, elvehetetlennek tekintett komfortunk távkapcsolója meglehet, hogy percekre is befagy – próbáljuk meg túlélni. Meg egyáltalán: próbáljunk meg egy kicsit, csak egy egészen kicsit együtt élni a természettel.
És akkor már majdnem feljöttünk az ősember szintjére.”