Hősöknek való vidék? – Richard Morgan: A holtak szava

Trilógiák esetében, ami a Hősöknek való vidék is, a második, összekötő rész feladatát meghatározni és teljesíteni talán az egyik legproblémásabb feladat. A holtak szavában adott egy háború utáni ország, amelynek ereje jócskán megcsappant, de egy idegen faj oldalukon való beavatkozásának köszönhetően túlélte a készülő inváziót. Ők végül eltűnnek, maguk után hagyva egy félvér lányt mementóul. Itt térnek vissza a színre a főszereplők, ahol a szexuális, faji, vallási megkülönböztetés és üldözés továbbra is része a mindennapoknak, ahogyan a különböző felekezetű klikkek sem borultak össze a világi hatalommal: a homoszexuális nemes, Ringil Eskiath, a barbár Sárkányvész Egar és a kiriath (az idegen faj és az ember nászából született) Archeth Indamaninarmal. Ebből kell(ene) Morgan-nek elrugaszkodnia a középső könyvben.

A kérdés az, hogy ácsoljon hidat a nagy szöveg kezdete és befejezése között: legyen szórakoztató, vessen fel új dolgokat? Vagy árnyalja tovább az előzőekben megismert szereplőket, világot; esetleg kövesse a korábban, az első rész által kitaposott ösvényt nagyobb fordulatok és meglepetések nélkül? A kiválasztott célkitűzést természetesen korántsem kell áthághatatlanként vagy megváltozhatatlanként kezelni, különösen egy olyan szerzőnek, mint Richard Morgan, mégis azzal, hogy utóbbi változat mellett döntött, lapossá tette A holtak szavát.

Az acél emlékében megismert és megszeretett szöveg jellegzetességei, mint a nyers hozzáállás a hősfantasy toposzaihoz, vagy a kendőzetlenül bemutatott homoszexualitás, esetleg a szabadszájú és nagypofájú hősök ordenárésága az új kötetben is többé-kevésbé visszaköszönnek. Azonban számomra megmagyarázhatatlan indíttatásból jóval visszafogottabban, már-már fontolva haladva vannak kimérve, amitől olyan érzésem támadt, mintha ezúttal a szerkesztő húzott volna a védjegyeken és a „kevesebb néha több” elvét alkalmazva akarta volna, hogy érvényesüljön a szöveg. Az elképzelés talán még helyénvaló is lehetne, ha egyfelől nem tűnne ez a kísérlet a szöveg miskárolásának, másfelől e veszteség kiegyensúlyozására kapnánk cserébe valamit.

Maga a narratíva azonban semmi olyan új vonást sem rejt magában, ami bármilyen tekintetben elégedettségre adhatna okot. Magából a trilógia koncepciójából, vagyis hogy a korábban csodált, háborús veteránok élete visszatér a hétköznapokba, ahol az eltérő társadalmi és szexuális szabályokhoz nem tudnak alkalmazkodni, következhet persze az is, hogy maguk a hősök folyamatosan küzdenek a poszthősiesség problémájával. Ennek előtérbe kerülésével minden más háttérbe szorul, de a rivaldafénybe emelése egy ilyen traumának és találkozása a könyv által felkínált stilisztikai eszköztárral véleményem szerint meglehetősen felemás módon valósul meg.

Ringil Eskiath utazásai során végigkövetett vergődések, Egar saját maga unalmát elűző csetlés-botlásai és Archeth soha véget nem érő, körkörös udvari politikához kapcsolódó csatározásai adják ki a könyvet. Míg az egyes részeket külön-külön élveztem volna, addig az egész kötet mintegy alárendeli magát annak, hogy fordulatmentesen, de viszonylag elfogadható színvonalon vigye tovább a történetet. A hosszan elmesélt epizódok kitöltik az üresjáratokat, és láthatóan a narratíva azt a biztonsági játékot célozza meg, amelyben egyenes és logikus folytatásként működhet.

Emiatt pedig teljesen elcsúszik az egyensúly a regényben. A dark fantasy és grimdark jellegzetességek hangulatos és sejtelmes atmoszférát teremtenek, az állandó szürkeséget pedig igyekszik humorral feloldani az író. Ugyanakkor úgy hiszem, hogy a három főszereplő múltba kapaszkodása és a jövővel való kényelmetlen szembenézés kikényszerítése Az acél emlékében intelligensebben lett megoldva. Egyenes arányban azzal, ahogy emelkednek a tétek, nagyobb horderejű eseményeket kell megválaszolniuk és Ringil, Egar és Archeth magára hagyatottabb, mint eddig bármikor. Ez pedig egyfelől áldozatokat követel tőlük, másfelől olyan kegyetlen felismerésekkel jár együtt, ami miatt a kilátástalanság tovább nő A holtak szavában.

Morgan sokáig halasztgatja a következő regény főbb cselekményszálának beharangozását, mindössze apróbb utalásokat tesz rá elszórtan és négyszáz oldalt irgalmatlanul soknak tartok ahhoz, hogy ennyit várjak arra, hogy elővezesse a lehetséges lépést. Ezért néhány meglepetéstől eltekintve nem tartom jó olvasmánynak ezt a kötetet: nem tett mást, mint összekötött, nem adott hozzá, nem árnyalt és legfőképpen nem egyeztette úgy össze a tartalmat az eszközkészlettel, amely valamennyire megközelítette volna Az acél emlékét.

*

Nálunk Fekete I. Alfonz foglalkozik a fantasy-címekkel, ha olvasnál még tőle, itt érdemes böngészni. Örömmel jelenthetjük, hogy egyébként Alfonznak most jelent meg debütáló kötete, A mosolygó zsonglőr, amire itt vethettek egy pillantást. Facebook-oldalunk követéséhez ide, Moly-oldalunkéhoz pedig ide érdemes kattintani.