Ennek a viselkedésnek pszichológiája kísértetiesen hasonlít ahhoz a hárításhoz, amit a szociálpszichológia Bystander-effect-nek, járókelő-effektusnak hív. A járókelő-effektus nem más, mint annak a felismerése, hogy minél többen tudnának segíteni egy rászorulón, annál kisebb az esélye, hogy valaki segítsen. Kísérletek százai mutatják, hogy mi történik akkor, ha valaki például hirtelen összeesik az utcán, mennyi idő alatt kap – ha kap egyáltalán – segítséget és mennyien sétálnak el mellette, mintha mi sem történt volna. És mi történik akkor, amikor végre megtörik a jég és az első ember megáll segíteni…
A gyermekorvos cselekedetét azonban ez önmagában nem magyarázhatja, meg a rendelésen váró néhány taknyos gyermek ellátása sem, hiszen a tőle elvárható segítséget kellett volna nyújtania, még akkor is, ha ismeretei hiányosak. De ennek tisztázása majd az Orvosi Kamara Etikai Bizottságának lesz a dolga.
Azonban a járókelő-effektus továbbra is velünk él, szinte az élet minden területén és ha nem szólunk, akkor lassan tényleg nem lesz kinek szólnunk. Mert az egészségügy a mi ügyünk és előbb vagy utóbb mindenki ügye lesz, ezt nem lehet megúszni, legfeljebb egy gyors, kíméletes halállal. És amikor majd szükségünk lesz az ellátásra, akkor hiába óbégatunk, pontosan úgy fogunk járni, mint az utcán fekvő haldokló, akin mindenki átlép a járókelő-effektus szerint. De, ahogy a példa is mutatja, elég csak egynek elkezdenie a segítségnyújtást és máris tömegek csatlakoznak hozzá.