Szergej Lukjanyenko: Egyesült őrség

„A legtöbb sorozatban mérhetetlenül bosszant, amikor a szerző időről időre átértelmezi a világ alapvetéseit, vagy egyre nagyobb és nagyobb főellenségeket húz elő. Tulajdonképpen Lukjanyenko is ezt csinálja kötetről kötetre, ami alól az Egyesült őrség sem kivétel, viszont ez mégsem zavaró. Térben, időben és a mágia természetét tekintve is új dolgokkal találkozik az olvasó, az aktuális fenyegetés is nagyobb a korábbiaknál, csakhogy ezt sikerül organikusan beledolgozni a sorozat világának szövetébe. Eleinte azért nem okozott problémát az ilyen típusú dramaturgia, mert Antonnal, mint nézőpont-karakterrel együtt fedeztük fel a világot, kezdő és alacsonyabb szintű mágusként nyilván neki sem volt tudomása mindenről. A mostani események viszont már Geszert és Zavulont is zavarba hozzák, gyakorlatilag mindenkinek új a szituáció, csakhogy közben Lukjanyenko megírt úgy egy tucat regényt és lett annyi rutinja, hogy sikeresen megoldja a problémát.

A történetről nem fogok többet elárulni, sokkal hatásosabbak a találkozások (bizonyos régi ismerősök is felbukkannak), helyszínek (az újak mellett visszalátogatunk korábbi események helyszíneire is) és fordulatok (van belőlük bőven és általában jól sikerültek), ha mindenki személyesen éli át vagy fedezi fel őket. Legyen elég annyi, hogy Lukjanyenko nem okoz csalódást, a sorozat végjátéka epikus és bátor, mindemellett legalább annyira orosz, mint az előzményei.”