Új rovatot indítunk, amelyben kifogások nélkül vizsgáljuk meg egy-egy magyar szerző könyvét. Nem keresünk kifogásokat sem magunknak, sem a szerzőnek, hanem részletesen leírjuk, hogy mi az, ami tetszett, és mi az, ami nem. Első alkalommal Michael Walden Eshtar – Első könyv című, tavasszal megjelent regényét vettük szemügyre közelebbről.
Egyre több olyan magyar fantasztikus könyvvel találkozunk, aminek olvasása (vagy megkezdése) után úgy érezzük, hogy ugyan egy sor ötlet jó, és a megvalósítás sem katasztrofális, de egy kis plusz szerkesztéssel és némi türelemmel sokkal jobbat lehetett volna kihozni a kéziratból. Hogy ezekben az esetekben a szerzők túl makacsok, vagy a kiadók túl lusták, esetleg minden erőfeszítés ellenére ennyire telt, sosem fogjuk megtudni, de nem keresünk rájuk kifogást.
Ahogy arra sem fogunk, hogy miért ne írjunk róluk cikket. Az ilyen könyvekről ugyanis vagy nem születik kritika, vagy nagyon röviden leírja a recenzens, hogy nem volt jó. Ez mostantól változni fog. Továbbra sem gondoljuk, hogy nekünk kéne a szerkesztők feladatát ellátni, és azt sem, hogy ehhez elég szaktudásunk van, vagy hogy mi találtuk volna fel a spanyolviaszt, és a véleményünk maga az igazság. Mégis: kötelességünknek érezzük, hogy reális, részletes olvasói visszacsatolást adjunk a hazai szerzőknek – még ha ez adott esetben kíméletlen is lehet.
(A közben felmerülő kérdésekre reagálva: nem, nem „rossz” könyvekről szól ez a rovat. Ez a rovat olyan könyvekről szól, amelyekről ezért vagy azért, kifogásokat keresve nem írtunk volna cikket.)
Ez alkalommal Szabó Dominik, az ekultura.hu szerzője formált őszinte, részletes véleményt Michael Walden Eshtar – Első könyv című sci-fi/fantasyjéről – kifogások nélkül.
*
Kereshetnék kifogásokat. Mondhatnám azt, hogy Michael Walden érezhetően tehetséges szerző, aki nem szenved hiányt kreatív ötletekben, csak még rengeteg gyakorlás és tanulás kellene ahhoz, hogy igazán „megérjen”. Felhozhatnám védelmére azt, hogy Walden saját bevallása szerint1 ez az első megírt története, így talán kár is ennél többet várni tőle. Mentegethetném azzal, hogy egy elsőkönyves szerzőtől az ember még nem vár csodákat, és örüljünk annak, hogy lesz hová fejlődnie. Okolhatnám a szerkesztőket, akik nem vették észre a szöveg hibáit, és kiengedték a kezükből ezt a kéziratot, így a felelősség inkább az övék és a kiadóé, aki megjelentette ezt a regényt.
De eljött az ideje, hogy ne keressünk kifogásokat. Idén tucatnál is több magyar fantasztikus (sci-fi vagy fantasy) regény jelent meg, aminek többsége szerintem elég kérdéses színvonalú2, és úgy érzem, ebben a közegben sokkal többet árt, ha nem beszélünk a problémákról. Meggyőződésem ugyanis, hogy Michael Walden Eshtar – Első könyv című regényét nem szabadott volna kiadni.
Nem csak azért, mert ha majd évek, évtizedek múltával, a remélhetőleg nagyobb szakmai tapasztalat birtokában Walden visszatekint az első trilógiájára, valószínűleg ő is rá fog ébredni a hibáira. Hanem legfőképpen azért, mert ha egy olvasó a mostanság megjelent magyar SFF regények alapján akar véleményt alkotni a zsáner hazai állapotáról, szerintem a könyveket a falhoz vágva menekül vissza a műfaj külföldi nagyjaihoz. Tapasztalataim szerint túl sok köztük az általam „kiadásra még nem érdemes” kategóriába sorolt könyv: ami hiába nem vállalhatatlanul rossz, hiába tud a szerző magyarul, vannak érdekes ötletei vagy működik a történet egy-egy eleme, összességében mégsem jobb közepesnél3, ezáltal egyszerűen nem rúghat labdába a nemzetközi krémmel szemben. Hibának tartom, hogy ez a szint megjelenhet itthon, hiszen ezzel az összes magyar író ázsióját rontja – pedig léteznek itthon is jó, sőt, kiváló alkotók...
De térjünk vissza az Eshtarhoz, amellyel kapcsolatban a legfájóbb még csak nem is az, hogy rossznak gondolom – az sokkal inkább zavarba ejt, hogy lehetett volna jó is. A lehetőség legalábbis mindenképpen megvan benne: Michael Walden az ötszáz oldal alatt megmutatja, hogy képes érdekes háttérkonfliktusokkal rendelkező világot kitalálni; képes karaktereit annyi egyedi jellemvonással felruházni, hogy ne tudjuk olyan egyértelműen a „sablonosság” bélyegét rájuk sütni; sőt, képes olvasmányosan és gördülékenyen is írni. És ami a legfontosabb: képes annyira bevonni és megragadni, hogy számtalan problémám ellenére is voltak olyan fejezetek, amiket már-már élveztem. Kár, hogy minden ilyenre féltucatnyi olyan jutott, amikor viszont inkább szenvedtem olvasás közben.
Már rögtön az első fejezetek után kezdtem kétségbe esni, hogy vajon miként fogok eljutni a könyv végéig – a történet elején rengeteg a kifejtés, túl sok a leírás, nem pörög fel, nem „indul be” igazán a cselekmény, amitől riasztóan száraznak és unalmasnak éreztem a szöveget4. Érdekes módon egyébként nem világleírásba merül a szerző, nem kapunk részletekbe menő ismertetést az események fő színhelyét adó Inisfael bolygóról vagy a kitalált dolgok működéséről (pedig ez is lehetett volna élvezetes), inkább arról van szó, hogy nagyon fárasztó a stílusa: túl sokat mesél, ahelyett, hogy a szereplők cselekednének, ráadásul ezt sem túl lebilincselő módon teszi. Túlságosan fel akarja kelteni az érdeklődésünket a figurák vagy a „nagy rejtélyek” iránt, ami elsőre inkább visszafele sül el, köszönhetően annak, hogy az igazán izgalmas részek csak később kerülnek elő.
A négy szál közül a központi Vittorya Astarte körül halad. 2015-ben a fiatal egyetemista lány a katona nevelőapjával együtt egy idegen bolygóra induló expedíció tagjává válik, azonban a NASA eredeti terveivel ellentétben ezer évvel későbbre érkeznek Inisfael történelmében – amikor az ottani civilizáció földi eredetéről csak legendák szólnak, a technikai vívmányok használatáról egyre kevesebben tudnak, az emberek pedig elvesztik a megmaradt tudásukat, gyakorlatilag a teljes civilizáció visszafejlődik. Az emberi országok mellett Inisfaelen egy másik, kinézetre nagyjából emberi faj („szürkék”, yindi nép) is él, ám ami ennél is fontosabb, a teljes bolygót elnyomásban és rettegésben tartják a Férgeknek nevezett lények, akik nagyobb hatalommal rendelkeznek, mint az univerzumban bárki. Vittorya nagyon hamar ráébred, hogy ő a próféciákban megjövendölt hercegnő, aki képes lehet eltörölni a Férgeket, és visszaadni az emberiség nagyságát.
A másik fontosabb történetszálon négyszáz évvel járunk Vittorya után – az ottani emberek többsége istennőnek tekinti a lányt, külön vallások alakultak tiszteletére és imádásra. Mikael régészként nem hisz ilyesmiben, ő a hercegnő-istennő valódi származását szeretné kutatni, ám országát, El-Sayidot meghódítja a zsarnoki Dareeos, aki az utolsó Féreg eljövetelét várja, miközben a legtöbb ember már a Férgek létében is kételkedik. Mikaelre és párjára Arkady-ra5 vár a feladat, hogy megállítsa, történetesen ugyanis a férfi Vittorya sokadik leszármazottja, ezáltal a trón jogos örököse. Ráadásul Vitthez hasonlóan képes használni az Áramlásnak nevezett technikát is, amivel az elemi fényt befolyásolva az idő lelassítására és jövőbelátásra is képes6.
1980 Szovjetuniójában Aurora vadászpilótának készül, de érezhetően további céljai is vannak: egy olyan repülőgép kifejlesztése, ami az űrben is képes mozogni, továbbá alkalmas bombázási célokra. A lány, nem mellesleg, Vittorya lánya, aki valamilyen furcsa időmachináció következtében került ebbe a korba, és egy különös mentor segíti pályáján. A negyedik szálon pedig az ókori Uruk városába látogatunk, ahol Gilgames egy titokzatos halhatatlan alak javaslatára háborút indít a szomszédos birodalom ellen.
Nem aprózza el
Talán már ennyiből is látszik, hogy Michael Walden nem aprózza el a történetet. Komoly mítoszban és eposzi küzdelmekben gondolkodik, viszont ehhez nagyobb összeszedettség és átgondoltság lenne szükséges annál, mint amit az első regényben tapasztaltam. Már maga a világ sem áll össze, nem érezni koherensnek, mintha csak egymásra dobált volna olyan elemeket, amelyeket szükségesnek ítélt a cselekmény szempontjából, de ezek nincsenek rendszerben. Léteznek „jelenkori” (2015-16-os) vívmányok, televízió és egyéb kommunikációs eszközök7, léteznek fejlett járművek (többek között égi hajók is), mégis, mintha ezt nem használná ki az emberiség, mintha egymásba fonódna a „középkorias” életstílus és tudományszemlélet a modern eszközökkel.
Ezt pedig csak súlyosbítja az, hogy nem érteni, mitől is fejlődött ennyire vissza az emberiség, mert ezt látszólag semmi sem indokolja (alapanyagoknak lenniük kell, hiszen léteznek új eszközök; pár száz, sőt ezer év alatt a tudomány újra kialakulhat; a Férgek elnyomása pedig nagyobbrészt nincs közvetlen hatással az emberi országokra). A tudománynak ez a fajta ad hoc kezelése8 erősen rányomja a bélyegét a regény logikai oldalára. Hiába hasonlít műfajilag más fantasy/sci-fi hibridekre (mint a Dűne vagy a Fhérgek), önkényesnek és zavarosnak gondolom azt, ahogy a világát felépíti. A legtöbb ilyen crossover azért tud működni, mert a fantasy-beütésű cselekmény és toposzok mögött sci-fi gondolkodásmód és hozzáállás van, részletesen megalapozott magyarázatokkal és átgondolt, tudományos világképpel9. Az Eshtarban mindezt nem érzem.
De bajok nem csak itt vannak. Akármennyire is jól hangzik a korokon átívelő cselekmény, akármennyire is kíváncsi vagyok mondjuk a Férgek vagy a yindi nép eredetére (és céljaira), ha nem sikerül mindezt igazán érdekesen tálalni. Bár az utóbbi időben, úgy érzem, egyre inkább valamiféle univerzális csodaeszközzé vált a „dramaturgia” szó, ezúttal tényleg komoly gondjaim voltak vele. Folyamatosan úgy láttam, mintha szánt szándékkal lelőné a saját „poénjait”: a rejtélyek és konfliktusok megoldása túlontúl kiszámítható10, nem érzem a feszültséget még a komoly, nagyszabású jeleneteknél sem – ahol pedig tényleg szükség lett volna valódi drámára és érzelmekre, azokat a pillanatokat egyenesen kudarcnak kell elkönyvelnem11.
Az „erőtlenség” egyébként mintha központi problémája lenne a prózának. Mivel Walden civilben hosszúkard-oktatással és -vívással foglalkozik, legalább abban bíztam, hogy a cselekmény ezen pontjai hangulatosak, megragadóak és lebilincselőek lesznek – csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy itt sem éreztem sokat a szenvedélyből.
A négy szálon futó történet sokszor mintha egyenesen akadályozná a szerzőt a megfelelő hangulat megteremtésében. Kétségtelenül nem egyszerű feladat ennyi eseménnyel zsonglőrködni, és talán a későbbiekben ez még változni fog, de az Első könyvet szerintem nem sikerült igazán felépíteni: a szálak aránytalansága miatt túl sok fejezet tűnik feleslegesnek, nehézkes a váltás köztük, főként annak köszönhetően, hogy jelenleg még nem hatnak egymásra az események. Jobban élveztem volna, ha sikerül jobban összehangolni a sebességüket, ha jobban működnek a tempóváltások, és egyáltalán: ha az első regény végével nem kihagyható koloncnak tűnt volna a négyből két szál is12.
Nincsenek jól körülhatárolható nézőpontok
Nem mintha nem próbálkozna a szerző: mindvégig érezni, hogy komoly elképzelésekkel és érdekes ötletekkel vágott neki az írásnak. Különösen a karakterek terén érhető tetten ez a törekvés – akik miatt még lelkendezni is tudnék, ha nem csúfítanák az összképet az egészen zavaró írástechnikai problémák. Még csak nem is arról van szó, hogy néha összecsúsznak a nézőpont-karakterek, vagy néha kilóg a narráció: alapjaiban gondolom hibásnak a technikát. Nincsenek jól körülhatárolható nézőpontok – az egyik pillanatban még az egyik figura gondolatait halljuk, hogy a következőben egy mindentudó narrátor beszéljen nekünk (sokszor egészen sajátos, viccelődő és személyes hangon), majd gyorsan újra fókuszt váltunk.
Ez a fajta narráció pedig egyenesen lehetetlenné teszi, hogy a szereplőkről bármiféle érdemi elképzelésünk legyen. Még ha van is valamilyen megkülönböztető jegyük, annyi oldalról látjuk őket (ideértve azt is, amikor rövid időre ők is nézőponttá válnak), hogy teljesen egymásba olvadnak, nem kapnak valódi személyiséget – sem megkedvelni nem tudjuk őket, sem igazán kötődni hozzájuk. És közben hiába érzem, hogy próbált ezen változtatni a szerző13, ha ez nem tud igazán érvényesülni. Hogy emellett túl gyakran éreztem gyengének a párbeszédeket14, az már alig-alig tűnik fel...
Muszáj külön foglalkoznom Vittoryával és Mikaellel, akikre az egész történet épül. Mindketten mitikus alakok, akik ennek megfelelően nem hagyományosan, apró lépésekben fejlődnek és változnak – de még ezen a szinten is hiteltelennek gondolom azt, ahogy az ő személyiségük alakult. A történet első felében gyakorlatilag érdemi, megoldandó konfliktushelyzetbe se kerülnek, nem érik őket olyan élmények, traumák, érzelmi sokkhatások, amiktől megváltoznának. Ehhez képest Mikael zavaró gyorsasággal dolgozza fel, hogy egy istennő leszármazottja, ráadásul erről a környezetében szinte mindenki tudott; Vitt pedig már tíz perccel azután felelősséget, kötődést és szeretetet érzett a népéért, hogy megtudta: ő is közéjük tartozik, ő a próféciákban megjövendölt hercegnőjük. Nem éreztem az érzelmi viharait, melyeket az okozott volna, hogy egy héttel egyetemi kalandjai után már sereget kell vezetnie, szuperemberként kell irányítania az Áramlást, ölnie, harcolnia kell15.
Ami mégis kifejezetten érdekessé teszi az alakját, az a valláshoz való viszonya. Talán az egész regény leginkább figyelemre méltó része az, ahogy egyrészt Vittoryát már az első pillanattól kezdve legendaként kezeli mindenki, másrészt ahogy Vitt maga a saját kultuszához viszonyul, harmadrészt pedig az, ahogy négyszáz év múlva Mikaelék a hercegnőt látják. Ráadásul érezhetően Walden próbál bizonyos párhuzamokat vonni a földi vallásaink és Vitt alakja között16, bár jelenleg még inkább csak kérdéseink vannak, mintsem pontos válaszaink. Különösen ez utóbbi miatt vagyok kíváncsi a folytatásra – bízok benne, hogy Walden rejteget még pár meglepetést a tarsolyában.
De mindez nem tudja megmenteni attól a könyvet, hogy rossznak érezzem. Önmagában meg tudnám neki bocsátani mind a cselekmény, mind a karakterkezelés, mind a világépítés problémáit, de együtt egyszerűen túl sok – még az alkalmanként felbukkanó érdekes ötleteket is lehúzza a körítés. Okolhatnám persze Michael Walden tapasztalatlanságát, a szerkesztők kérdéses tevékenységét, de az Eshtar első részére nincs kifogás. Elolvasását csak saját felelősségre javaslom.
*
1 http://konyves.blog.hu/2016/09/15/michael_walden_irni_orulten_jo
2 Itt most elsősorban a minimum kérdéses fogadtatású Galaktika Start Könyvekre (a két Eshtar-kötet mellett Vékony Krisztián Sors-algoritmus, Molnár Csaba A széttört idő legendája és Ronil Caine Lilian című regénye jelent meg a sorozatban) gondolok, hiszen ezek rendelkeznek a legnagyobb hírnévvel, de akár ideérthetném Csányi Vilmos és Fedina Lídia új művét, vagy (súlyos általánosítással) akár a Főnix Könyvműhely és az Athenaeum Kiadó magyar SFF-kínálatát is, amelyek nem arattak osztatlan tetszést.
3 Úgy gondolom, hogy ebben a szerzők részéről a mesterségbeli tapasztalat hiánya épp úgy közrejátszhat, mint a kiadó részéről a megspórolt hozzáértő szerkesztői munka.
4 Meglehetősen ijesztő, hogy ezen még továbblassítana a szerző, ahogy a KönyvesBlog interjújában kifejti. Connie Willis egyébként „frontloading”-nak nevezi a jelenséget.
5 Nem tartom különösebben szerencsés névválasztásnak: a látszat (az oroszos hangzás) ellenére az Arkady az Arcadia becézése, nem pedig az Arkagyij angolosított változata. Vagyis Arkady nem férfi, hanem nő...
6 Akinek ez mágiának hangzik, annak ajánlom ezt az idézetet, melyben mintha a szerző tudományosabbá szeretné tenni az ötletet: https://moly.hu/idezetek/731242
7 De vajon akkor miért felejtenek el az emberek olyan tényeket, amelyeket 100-400 éve bárki rögzíthetett?
8 Zavaró, hogy részletes leírást kapunk az égi hajókat a levegőben tartó Armstrong-Harris generátorról, de semmi másról – mintha ez lenne az egyetlen technikai fejlesztés. Lásd https://moly.hu/idezetek/731240
9 Ez alól könnyen adódó kivétel a Star Wars univerzum, ami a „tudománytalanul” megmagyarázott Erő/Áramlás-párhuzammal még jogos ellenpélda is lehetne. Ugyanakkor a magam részéről elképzelhetetlennek tartom, hogy ha manapság (és főként: könyvben) jelenne meg a Csillagok háborúja, akkor bárki is igazán komolyan venné. Ilyenformán nem tartom szerencsésnek másolni a világnézetét és a tudományhoz való hozzáállását.
10 Különösen fájó kihagyott ziccernek érzem ezt Kolmar herceg és Aurora esetében: már a negyedik fejezetben egyértelművé válik, hogy hívják Vittorya férjét és lányát, így aztán sem azért nem tudunk izgulni, hogyan alakul Vitt és a herceg kapcsolata, sem azért, hogy ki lehet 1980 Szovjetuniójában az Aurora nevű lány...
11 Spoilerek nélkül: rég olvastam ennyire unalmasan és erőtlenül előadott eseményt, mint Arkady párbaja.
12 A következő rész fülszövege ugyan már elég sokat elárul arról, hogy miért is voltak szükségesek – de ez a megoldás annyira szimpatikus, hogy egyenesen elment a kedvem a második rész olvasásától.
13 A viszonzatlan, leszbikus szerelem Vitt irányába az egyik katonai vezetője felől például szerintem jól is sikerülhetett volna, ha valamivel ügyesebben van tálalva. De hasonló a helyzet a Dareeos és tengernagya közti kapcsolatnál is, aminek még érzelmi töltete is lett volna, ha nem viselkedtek volna ennyire sablonosan a szereplők.
14 Leginkább a stílustörések fájtak: „Nem kamuzok. Akkor dög lakozik benned, hogy felforr tőle a vérem. (…) De jelenleg épp arra gondolok, mekkora királyság lesz megtanítani téged vezetni a Viharvágtát.” (387. o)
15 A borítón olvasható Az éhezők viadala-párhuzam egészen helytálló is lehetne, de míg ott Katniss-szel valóban traumatikus események történetek, addig Vitt a kardjával beszélgetett.
16 Nem csupán a „Nasa-Reth” hangzása miatt, hanem amiatt is, mert Mikael idejében két vallási felekezet vitázik egy betűnyi eltérésen – mely különbséget jelent aközött, hogy Vitt tényleg istennő avagy sem. És akkor az ókori eseményekkel (lásd: Istár... akarom mondani, Ishtar) való párhuzamokról még alig tudunk valamit...
*
A rovat ezentúl a „Nincs kifogás”-címke alatt érhető el. Ha semmiről sem akarsz lemaradni, érdemes követni Facebook- és Moly-oldalunkat is.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
Az aztékok emberáldozatra épülő vallását a hódító spanyolok és a katolikus egyház a Sátán legintézményesültebb kultuszának tartotta.
Kemény nem ontja a könyveket, ami különösen rokonszenves a mai világban.
Gerzsenyi Gabriella az EP Mezőgazdasági Bizottságának ülésén többek között a gazdák talajművelési szokásait is kritizálta.
A közel négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötet nem csak a Liget páratlanul gazdag, több mint két évszázados múltját mutatja be történeti hűséggel, a jelen, azaz a Liget Budapest Projekt fejlesztései is kiemelt szerepet kapnak.
Fehér brit fiatalok nem jelentkezhetnek gyakornoknak az MI6-hez.
Ami szégyen, hogy a balliberális propagandasajtó tendenciózusan elhallhatja ezeket a híreket.
