A zokogó Dumbledore-t mi tényleg kihagytuk volna

„A fordulatos könyvet ezúttal is lehetetlen letenni: kétségtelen, Rowling az izgalmak fokozásához mindig is értett. Csakhogy a történetet mintha elalibiznék: visszatérünk a 4. rész Trimágus Tusájához és Harry szüleinek sorozatindító meggyilkolásához, hogy a nosztalgia aztán vigyen is magával. Ebből a szempontból a Legendás állatok és megfigyelésük filmváltozata azért jobban teljesít: ott tényleg sikerült valami újat, szokatlant létrehozni. Itt is kicsit azt érezzük, hogy négy új részre lenne szükség, hogy a főgonosz karaktere kibontakozhasson valamennyire, és Albus alakja se maradjon túlzottan papírízű.

Meglepő az is, hogy bár Rowling szívén viseli karakterei sorsát, Dumbledore-t mégis képes egyetlen jelenettel bölcs öregemberből síró, semmit sem értő szerencsétlenné változtatni. (Persze, a netes trollokat úgyis maximum az fogja zavarni, ha végül tényleg meleg lesz.) Látható, hogy a regénysorozat végére teljesen beleszeretett abba az ötletébe, hogy Malfoy és Piton a valódi, érzékeny hősök, és igazából minden megátalkodott alaknak csak annyi a baja, hogy nem szerették eléggé. Tanmesének persze mindez szép, és hátha a gyerekek is fejlődnek kicsit tőle, akkor pedig olyan nagy baj nem is lehet.

Kivéve, ha visszatérnek a valóságba, és elkezdik piszkálni saját »sárvérű« társaikat, hogy szerintük hogyan is lehetne Hermione fekete, vagy »halálfaló« haragosaikat, hogy miért is saját rasszizmusukhoz igazíttatnák Harry Potter világát.”