Kéjelgések kemény éve

„Mióta a szerkesztőim megkértek, hogy »női szemmel« értékeljem a »kemény nők évét«, nem tudom, hogy mitévő legyek: sírjak, vagy inkább nevessek, mert megállás nélkül az a földre szállt gondolat kísért, hogy 2016-ban mást sem csináltunk, mint nagyrészt Vajna Tímeán és hölgykoszorúján röhögtünk. Egész pontosan kéjelegtünk, mert foglalkoztunk vele, akartuk, akármilyen visszataszítónak, viccesnek vagy épp szánalmasnak is találtuk. Szorgalmas kis krónikásként megírtuk, kiposztoltuk, kommenteltük, megbeszéltük, és tuti, hogy még a karácsonyi vacsoraasztalnál is szétszedtük. Miért is ne, hiszen ha egész évben ez ment?! – Az országról pedig, amelyben élünk-halunk, mindennél többet elárul egy aprócska, minden iróniát és élcelődést mellőző komment: »Timike, gratulálok a jólétedhez!«

Kéjelegtünk éjjel, kéjelegtünk nappal, de ez nem is akkora baj. Miközben a populizmus tomboló tájfunként sodorta el idén a józan ész utolsó bástyáit is, és a tehetetlen erőszak csákánnyal esett neki a művelt európai kultúra és civilizáció mementóinak, az igazságok utáni kor pszeudovilágában legalább egy bonyolult érzelemmel bíbelődtünk idén. Mert a kéjelgés igenis baromi bonyolult, ugyanis magába foglalja önmagát és önmaga ellentétét is: perverz, beteg öröm, ami közben fáj is. Így engedtük be mi is Vajna Timikét és barátnőit a hálószobánkba, a hétköznapjainkba, a kapcsolatainkba: családtagok lettek, na. És mi a jó ebben az egészben? Mert, ahogy az egyszeri kommentelő is megmondta, bizony szép és irigylésre méltó a brutális jólét, mert semmi sem használódik el benne. Maximum az arc, de vannak itt tehetséges festő barinők, jó pénzért majd biztos újrafestik.

És ha pénz van, akkor egész évben jön a Mikulás, a többi gyerek pedig folyton odasereglik, hogy sóvárogva nézhesse a csokihullást. De mindenki más jól nevelt gyerek, azért nem csen belőle, de ha csenne is, a tanító néni majd jól odacsap neki. Sőt, a kislányok külön féltékenykedhetnek, mert ha apunál a szivar meg a köteg lóvé, minden szép, csilivili és rendezett, egy ruhát csak egyszer kell felvenni, valaki állandóan takarít utánad, cseréli az ágytálat, ráadásul gondolkodik is helyetted, neked már csak szelfizned kell. Nézzük mindezt, mint egy valóságshow-t, amiben mindig is az volt, és most is az a pláne, hogy miközben a majmok ugrálnak a rácsok mögött, megnyugodhatunk: mennyivel különbek vagyunk, mi már nem majmok: kulturált, késsel-villával evő emberek vagyunk.

És ha már egyszer a mi pénzünkből finanszírozzák a majomházat, akkor legalább hadd gyönyörködjünk abban, amit látunk! Akárcsak a bűnben és a gyengeségben fogant örömökben, mert ki ne csábulna el legalább gondolatban egy kicsikét: jó néha valamit úgy megszerezni, hogy különösebben nem tettünk érte semmit. A kollektív kisszerű magyar tudatalatti azt mondatja, hogy a kis szerencsétlen, akinek semmiféle adottsága semmihez, most legalább megmutatja minden sorstársa helyett: még nektek, nekünk is összejöhet! Kapjon végre egy kis benefitet az, akinek képességei nyomán amúgy semmi esélye! Ez van: sajnáljuk is ezért egy kicsit, szánalmunkért pedig a saját pénzünkkel fizetünk. Nincs is jobb, mint könnyeket és egyebeket húszezressel törölgetni!”