Ben H. Winters: Az igazság határán

„Az igazság határán a legmerészebb és legkellemetlenebb vállalás a sorozatban. De jól van ez így, másképp nem lehetne hiteles. A címhez hűen lezarándokolunk az emberi elme bugyraiba, lehántjuk a társadalom által a nyakunkba sózott összes maskarát, félredobjuk az épelmét, és keblünkre öleljük a csupasz, savként maró igazságokat. Mindenki a sajátját. Hiszen ez itt a végjáték, kérem szépen. Lassan lejár az idő, az óra az utolsókat üti el. Már nincs értelme az értelmetlenségen rágódni.

Hank az őrület szélére sodródva igyekszik az utolsó hét minden percéből a maximumot kihozni, és ez - habár a regény elején zavaró lehet - remekül érzékelhető a szövegen, illetve a karakter tettein keresztül. A tiszta víz hiányában csupán kávén élő főhősünk egyes szám első személyben tolmácsolt gondolatai a kétségbeesésnek köszönhetően hol darabosak, hol követhetetlenül cikázóak, ám ez, tekintve a körülményeket, teljesen elfogadható.

Főszereplőnk eseménydús utolsó hete sokkal több, mint elkeseredett nyomozás - rögeszmés detektívünknek muszáj tudnia, mi történt a húgával, ehhez pedig Winters olyan szituációt és közeget teremt, amely egyenes következménye az előző könyvnek, és akár egy jó kamaradráma, nagyszerű háttér a szereplők végső morális színjátékához. Winters ugyanis nem cicózik a felvezetéssel, hiszen nem erről szól a könyv: ott vagyunk, ahol lennünk kell, és baromi kevés időnk maradt, hogy beteljesítsük lelkiismeretünk utolsó nagy küldetését.”