1983 óta nem láttam ehhez fogható Star Wars mozit. Ennyi idő kellett, hogy valaki újra eltalálja azt, amikor nyolc-kilenc évesen a ráckevei moziban bámultam a Tantive IV-et üldöző csillagrombolót és a hothi csatát, kicsit később pedig a II. Halálcsillag ostromát.
„Számomra a Zsivány Egyes révén az Új remény egy négy órás megafilmmé nőtt (vagy az eredeti trilógia tetralógiává vált). Ez a film többek közt azt is megmutatja, hogy mennyire gyengére sikerült sok tekintetben Az ébredő erő, ugyanis ilyen nagyszabásúnak, ehhez hasonló hangulatúnak kellett volna lennie a VII. résznek is. Mintha az lett volna az “egy Star Wars történet”, ez pedig az, amit léptékeivel, monumentalitásával, komolyságával is a fősodorba számító történetnek szántak. (…)
A film egyszerűen gyönyörű és egyben elképesztően Star Wars-autentikus. A városok mocskosak, a régi trilógiából ismerős rozsa, ütött-kopott eszközök, hangulat minden sarkon érződik, a birodalmi fémesen fénylő ridegségért még több takarítómunkás felel, lépegetők, csillagrombolók, Tie-vadászok, rohamosztagos igazoltatások mindenfelé, sőt, még a frizurák sem lógnak ki az eredeti hangulatból. A régi helyszínek, mint a Yavin 4 olyanok, mint közel negyven éve, az új helyszínek a Jedhától a Scarif birodalmi adattárig meg olyanok, mintha ezeket is akkor találták volna ki, és ezek miatt egyetlen pillanatra sem sérül a hangulat, még az ismerős hangok is észrevétlenül kúsznak be a néző fülébe, legyen az pl. az X és Y-szárnyú századok közötti rádióadások stílusa, vagy akár a birodalmi szignálok, robothangok, esetleg elcsípett rohamosztagos beszélgetések.
A Birodalom pedig talán sosem volt ennyire brutális, talán ebben a filmben lehet a leginkább érezni az elnyomó hadigépezet csontig hatoló kíméletlenségét, a rohamosztagosok ezúttal nem célozni nem tudó, béna balfaszok gyülekezete, hanem a szereplőket módszeresen likvidáló hadigépezet kiképzett tagjai, a számító birodalmi tisztek sorába pedig Krennic igazgató is tökéletesen beleillik.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A miniszterelnök politikai igazgatója szerint balliberális hergelés folyik.
A Jelenések könyvében tűnik föl a „napba öltözött asszony” alakja. A csíksomlyói Mária-tisztelet évszázadok óta nagy népszerűségnek örvend.
