„És mitől lesz az egész olyan otthonos? Gaiman néha bizony ismétli önmagát, ugyanazok a sztorik kerülnek elő más kontextusban, és ettől eszünkbe jut, hogy hát tényleg, mi is így szoktunk mesélni. Mindenki életében vannak olyan epizódok, amiket többször idéz, megvizsgál több szemszögből is, és ettől csak még jobban a részévé válik, segít rávilágítani arra, miért lettek ezek annyira a személyisége részei, meghatározói. Jó tudni, hogy a híres íróknál is hasonlóan van.
Persze, azért azt nem állítom, hogy én is olyan jól tudnék írni, vagy olyan jól meg tudnám fogalmazni a gondolataimat, mint a szerző. Mert a hangvételét jól ismerjük, a stílusa sem változott sokat, ezért ismerős az, ahogyan ír. Könnyedén csapong, ide-oda ugrál a gondolatai között, mely először összeszedetlennek tűnik, de a végén összeáll és megértjük, mit is akar mondani nekünk.
Mert azért sok mindenről beszél: hogy mit jelent neki az íróság, miért fontos mesélni újra és újra, mit jelentenek a történetek számára, hogyan csapódik le benne egy zene, egy élmény, miért tartja fontosnak a szólásszabadságot. Nem állítom, hogy mindig egyetértettem vele, de jó elgondolkodni. Az olvasás végén rádöbbentem, mennyire hiányzik nekem az a társaság, ahol ezeket a dolgokat, a könyveket, az élményeket meg tudom beszélni, meg tudom osztani. És erre részben Gaiman gondolatai vezettek rá. És képes volt inspirálni is; rávett, hogy gondoljam végig miért teszek vagy éppen nem teszek meg dolgokat és hogy bármikor érdemes lehet lépni egyet.”