Trump ide vagy oda, szinte minden marad a régiben

„Az üzleti élet és showbusiness irányából érkező Trump alapvetően tapasztalatlan a külpolitikában. Ez azért is probléma, mert az amerikai alkotmány éppen ezen a területen biztosít leginkább szabad kezet a mindenkori elnöknek. Trump tehát elvileg – a következményekre való tekintet nélkül – mindent megtehetne, amit a kampánya során megígért: magára hagyhatná a segítségre szoruló NATO szövetségeseit, széttéphetné az amerikai és ázsiai partnerekkel kötött szabadkereskedelmi egyezményeket, felmondhatná az iráni atomügyi megállapodást, felrúghatná az Obama által megkötött párizsi környezetvédelmi egyezményt és súlyos vámokat róhatna ki a mexikói és kínai termékeke.

A kását azonban még egy Donald Trump sem eheti ilyen forrón. A tág alkotmányos jogkörök ellenére az elnök valójában nem tehet azt, amit akar. Ahogy a Római Birodalom is elbírta a türannoszokat és őrült császárokat, úgy az amerikai elnöki rendszer is úgy van megkonstruálva, hogy egy laikus, vagy túlzottan önjáró elnök sem okozhat komoly problémát a gépezetnek. Érdemes emlékezni: beiktatása előtt a világ George W. Bush-tól is izolacionista politikára számított. Ehelyett az olaj és fegyverlobbi, kiegészülve a neokonzervatív agytrösztökkel, olyan külpolitikai kalandokba hajszolták az elnököt, melyek a mai napig éreztetik hatásukat.

Az amerikai külpolitika fő irányai ugyanis nem egyetlen emberen múlnak. Az Establishment, mely a fő irányokat meghatározza, és mely ellen Trump kampánya során számtalanszor kikelt, valójában egy pártokon felüli rendszer, mely hatalmas súlya miatt nagy tehetetlenséggel bír, és ezáltal behatárolt pályaíven mozog. A II. világháború óta az amerikai elit – párthovatartozástól függetlenül – a fennálló világrend koordinátarendszerében gondolkodik. Noha az aktuális prioritások és a célok elérésének mikéntje változhat, a sarokkövek állandóak. Amerika nemzetközi pozíciójának fenntartása, szövetségeinek ápolása és kiterjesztése, valamint az autoriter-ellenesség olyan alapvetések, melyek a neokonzervatív héjáktól az Obama-párti liberálisokig mindenki számára elsődleges célt jelentenek. Nem véletlenül, hiszen a politika mögött ott állnak a gazdasági erőcsoportok, fegyvergyártók, olajlobbi, pénzintézetek, akik mind az amerikai befolyás globális fenntartásában érdekeltek.

(...)

Trump beígért formabontó külpolitikája előtt a legnagyobb akadályt éppen saját stábja jelenti majd. Az amerikai külpolitikáért felelős fontosabb intézményekben – úgymint a Pentagon, a State Department és a különféle hírszerző szervek – karrier-technokraták ezrei dolgoznak. Noha kampánya során Trump magához hasonló nézeteket valló tanácsadókkal vette körül magát, ezekből koránt sincs elegendő. A fenti kormányzati szerveket így szükségszerűen a Republikánus párt külügyi veteránjaival kell feltöltenie. Részben pont olyanokkal, akik korábban nyílt levelek sorában ítélték el az olyan merész ígéreteit, mint amilyen a NATO partnerek esetleges feláldozása. A gyakorlat azt mutatja, hogy a bürokrácia nagyobb eséllyel befolyásolja az elnököt, mint fordítva. A különféle állami szervek ugyanis könnyen elakaszthatják, de minimum lelassíthatják a nekik nem tetsző döntések végrehajtását. Végső aduként pedig a kongresszus és a közvélemény felé történő kiszivárogtatásokkal gyakorolhatnak nyomást az elnökre. A technokraták és az elnök közti konfrontációt pedig mindig utóbbi népszerűsége sínyli meg. Az a tény, hogy Trump tanácsadóinak egy része a kongresszust uraló republikánus fősodraton kívül esik, a szokásosnál így is nagyobb belharcokat eredményezhet a felmerülő ügyek kapcsán. Ennek hullámai pedig a kongresszust és a közvéleményt is elérhetik, erodálva az elnök tekintélyét és szűkítve mozgásterét.

Optimista republikánusok szerint Trump CEO-szerű elnök lesz, aki úgy vezeti országát, mint egy vállalatot. Magyarán kijelöli a célokat, lefekteti a fő irányvonalakat, majd a kivitelezést és mindennapi kormányzást átengedi a kongresszusnak és alelnökének. Az, hogy az új elnök a Republikánus Pártba mélyen beágyazott Reince Priebust jelölte ki kabinetfőnökének azt mutatja, hogy el akarja ásni a csatabárdot. Az átmenetet biztosító csapat harminc, az Establishmentbe szintén mélyen beágyazott republikánusból áll, akiknek feladata többek közt a kormánytagok kijelölése. Ennek köszönhetően reális esélye van annak, hogy az általános republikánus irány a gyakorlatban is érvényesül majd.

Különösen, hogy a tapasztalat szerint az olyan kevés politikai és szakmai háttérrel rendelkező elnökök, mint Trump, kevésbé tudják ellenőrizni embereiket és tanácsadóikat, akik ennek köszönhetően a kelleténél sokszor nagyobb mozgásteret kapnak.

(...)

Nem az a fontos ugyanis, hogy Trump mit gondol bizonyos témákról, hanem az, hogy mit képviselnek azok az emberek, akiket kulcspozícióba helyez. A külügyminiszteri és védelmi miniszteri posztok egyelőre nem biztosak. Sokat sejtet viszont az új alelnök, az indianai kormányzó Mike Pence személye, aki külpolitika terén valahol a mérsékelt konzervatívok és a neokonok között helyezkedik el. A képviselőházban töltött tizenkét éve alatt következetesen a Trump által bírált nemzetközi szervek, az ENSZ, az Export-Import Bank és a NATO finanszírozása mellett szavazott. Támogatta emellett George W. Bush – Trump által ugyancsak kritizált – Irak elleni háborúját, valamint megszavazta Obama Líbia elleni háborús részvételének finanszírozását. Pence a kampány során Clinton alelnökjelöltjével, Tim Kaine-nel folyatott vitájában az Oroszországgal szembeni határozott fellépés és a szíriai repüléstilalmi övezet mellett érvelt. Noha az egyik legtekintélyesebb külpolitikai magazin, a Foreign Policy értesülései szerint Trump csapatában valóban lesznek új hangok, jelen lesznek fővonalas republikánusok is, köztük olyan héják, akik már George W. Bush idején is szolgáltak. A tény pedig, hogy Trump mögött ott áll az olajipar és a fegyvergyártók lobbija is arra enged következtetni, hogy az új adminisztráció továbbra is síkraszáll Amerika nemzetközi befolyásának fenntartása érdekében.”