A martfűi rém: egy film, ami keresi a műfaját

Napjainkban a sorozatgyilkos, mint olyan, a populáris kultúra egyik ikonja lett. Elég csak a sokszorosan feldolgozott Hannibal Lecterre gondolni, vagy éppen a joviális Dexterre, aki más sorozatgyilkosokat igyekszik megölni. Napjaink tévénézője azt is pontosan tudja, hogyan megy a sorozatgyilkosok elfogása, mivel a Gyilkos elmékben hétről hétre bemutatják. Ez úgy megy, hogy szólnak az erre specializálódott FBI csapatnak, akik kimennek, felállítják a profilt, aztán elkapják a tettest, esetleg mellékesen még az utolsó áldozatot is megmentik. Hát az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán nem igazán így ment a dolog.

A martfűi rémnek nevezett sorozatgyilkos ebben az időszakban gyilkolt a nevét adó település környékén. Klasszikus kéjgyilkosságokat követett el, nem volt bennük semmi, hollywoodi szemmel nagyon megfogható pátosz: az izgatta fel, ha erőszakos a nőkkel. Az első miatt mást csuktak börtönbe ártatlanul, az igazi tettes utána évekig lapított; hogy aztán végül az újabb esetek nyomán összerakja a rendőrség, hogy miről is van szó, és elkapja az igazi tettest. Ehhez a történethez nyúlt most Sopsits Árpád rendező, azt azonban érzésem szerint nem sikerült eldöntenie, hogy pontosan hogyan is nyúljon hozzá.

Egy sorozatgyilkosos történethez ezerféleképpen lehet nyúlni, ezt már csak a pár fenti példa is jelzi. Koncentrálhatunk a tettesre, bemutatva az ő, illetve családja drámáját; vagy éppen lehet ebből horror felé nyúló alkotást csinálni. Lehet ez egy krimi, ahol csak a végén lepleződik le a gyilkos személye, de mindenki gyanús, és látjuk a gyilkosságok nyomán fellángoló tömeghisztériát egy kis közösségben. Ez utóbbi során követhetjük a feltárást végző nyomozókat, lehetnek akár ők is a főhőseink. Ennél a sztorinál koncentrálhatunk az általa el nem követett bűnök miatt elítélt ártatlanra is; vagy éppen arra, hogy a kommunista rendszer miért ítélte el őt.

A probléma az, hogy Sopsits filmje az összes fenti témát megpróbálja egy filmbe sűríteni, vagy másképp szólva: nem tudja eldönteni, mi akar lenni. Követjük a nyomozókat, ahogy igyekeznek felgöngyölíteni az ügyet. Követjük a gyilkost. A horror is megvan, szerintem néhol már kifejezetten öncélúan naturalisztikus az egyes támadások bemutatása. Követjük az ártatlanul elítélt embert. Van szó arról is, hogy a kommunista rendszer hogy lehetetleníti el az igazságszolgáltatás tényleges működését, de vannak totál fölösleges szerelmi szálak is. Van minden.

Ezért aztán a végeredmény egy szépen fényképezett, ügyes színészi játékkal operáló, de némileg ritmustalan, zavaros, néhol pedig kifejezetten undort keltő naturalizmust felvonultató egyveleg. Nem tudjuk, ki a főhős, akiért izgulni kéne: az alkesz nyomozó? Az ártatlanul elítélt fickó? Az ifjú ügyész, aki az igazság bajnoka? Vagy a sorozatgyilkos, aki néha megpróbál ilyen szuperokos főgonoszként viselkedni? Zavarba ejtő a zavar. Még csak az sem világos mindig, hogy éppen hol is járunk az 1957 és 1968 között kibontakozó események folyamatában.

Persze vannak filmek, amelyek jól tudnak kezelni egy ilyen sok tónusú, sok nézőpontot felvillantó, szétfolyó történetet. A martfűi rémnek sajnos nem sikerül ezt hozni, ezért aztán úgy tűnik, jobban jártunk volna, ha a gyártás elején sikerül döntésre jutni arról, hogy ki a film főhőse, és mi a film műfaja. Így viszont most egy kicsit értetlenül – és még mindig felfordult gyomorral – állunk.