„Ha szimplán a borról lenne szó, s mellette világunk jelenének nem lenne dermesztő valósága az ökológiai krízis, akkor ez az egész technológia vs. neomanufaktúra-alapú adok-kapok, amely sokszor pusztán a bor érzékszervi megítélésénél végződik, mint föntebb jeleztem, nem különösebben érdekelne. Egy fokkal jobban bolygat, hogy melyik eljárás szerint készült – csúnya szóval élve – termék az egészségesebb az emberi szervezet szempontjából. A jelen kérlelhetetlen ökológiai krízise, s annak ma már saját életünkbe történő begyűrűzése okán a fejlett, felelősségteljes, etikus gondolkodásnak az emberi egészség védelmén túl a Föld egészségének védelmét is figyelembe kell vennie. Ez a krízis ugyanis már nem egy tőlünk térben és időben messze zajló folyamat.
Az ember, amelyik a természet urának és parancsolójának titulálta magát, termelésbiztonságot kiált, és permetszerért nyúl, miközben ostoba módon feléli a rendelkezésére álló ökológiai kapacitásokat, csak hogy a fogyasztás központi figurája, a John Gowdy által Homo Oeconomicusnak nevezett lény torz vágyait kielégíthesse. Az említett kézműves-vitában többszörösen alá lett húzva mindkét oldalról, hogy a természetes borkészítés vagy a kézművesség (már ha a két fogalom között ekvivalenciát tételezünk) nem borminőségi kategória, hanem: értékválasztás.
Csak egyesek ezt talán pejoratíve, mások pedig munkájuk leglényegeként értették. Mindenesetre amennyiben a kézműves borkészítés eleget tesz annak a kívánalomnak, hogy a globális ökológiai krízis ne fokozódjék tovább (mert meglehet, a krízist visszafordítani már nem is lehetséges), akkor nem kérdés (nem lehet kérdés!), hogy mit érdemes választani. Lehet persze arról értekezni, hogy egy agyonajnározott kézműves bor savszegény, oxidált, alkoholnehéz, ne adj’ isten büdös, való-e forgalomba vagy se – csak amíg eltartott kisujjal ilyen, a világunk fenntarthatósága szempontjából infinitezimális problémákkal múlatjuk az időt, addig a fejlett országok ökológiai lábnyoma megállíthatatlanul növekszik.”