Főhősünk irodai mágiája a bürokrációt képes irányítani – és ha jobban belegondolunk, amilyen unalmasnak hangzik ez, annyira mérhetetlen ereje van. Mert hát mindenhez ki kell tölteni valami papírt, valahol minden számba van véve, így Paul rendkívül széles körben tudja alkalmazni mágiáját. Neki azonban pénzre van szüksége, azt meg durva fluxus felszabadítása nélkül nem tud szerezni, így egy másik módszerhez nyúl: Valentine, a videójátékmágus segítségével flexet kezd el gyártani. Ha egy átlagember beveszi a flexet, iszonyatosan szerencsés lesz – egy darabig. Aztán beüt a fluxus. Ezt használja ki a mágus-terrorista, Paul azonban tiszta, fluxusmentes anyagot gyárt, amivel rögtön népszerű lesz a dílerek körében.
A címlapon kiemelt Breaking Bad-hasonlat tehát eléggé áll. A karakterek közül Valentine egyértelmű kedvenc: egyrészt nem egy átlagos, szupercsini női főhős, aki attól tökös, hogy bőr-cicaruhát hord; másrészt a mágiája természetéből adódik, hogy a könyv lapjain egy sor ismert videójáték elevenedik meg a Mortal Kombattól a Metal Gear Solidig – ez egy másodpercig sem erőltetett, mindig funkciója van és eléggé király. De azért a béna hivatalnokból nembéna hivatalnokmágussá előlépő Paul is adja.
Lehetne beszélni a könyv egy-egy hibájáról, de minek: amikor az embert ennyire sikerül lenyűgözni valamivel, akkor nem foglalkozik nagyon a részletekkel. Az atmoszféra rendben van, a világból épp eleget adagolt Steinmetz, a mágia szabályai nagyrészt egyértelműek, a sztori meg pörög végig. Soha rosszabb urban fantasyt ne olvassak ennél.