Ania Ahlborn: Vértestvérek

„A könyvben – a műfaji elvárásoknak megfelelően – akad néhány gyomorforgató jelenet, ezek azonban sehol sem tűnnek öncélúnak. A Vértestvérek narrációja a legkevésbé sem hatásvadász. Úgy látszik, Ania Ahlborn nagyon jól tudja, hogy az ilyen esetekben a kívánt hatást éppen a távolságtartó elbeszélésmóddal lehet elérni. Az elbeszélésmóddal függ össze a tanulság elmaradása is. A szerző nem moralizál, nem vádol és nem ment fel senkit; egyszerűen csak mesél. Meséje azonban messze túlmutat azon, ami a cselekmény révén körvonalazódik (hogy gonosz emberek gonosz dolgokat művelnek), és magának a létezésnek az ürességével szembesít, amikor a legbiztonságosabbnak hitt környezetünket (a családot és az otthont) fosztja meg bensőséges és óvó jellegétől. A magányos ház és az erdő a horrorműfaj tipikusan gonosz helyszínei, olyan helyek, ahol bármi megtörténhet velünk. A Vértestvérekben sincs ez másképp, azzal a kiegészítéssel, hogy itt egyáltalán nincs olyan hely, ahol a szereplők (és az olvasó) biztonságra lelnének.”