„A tehetetlenség érzése mögött alighanem az áll, hogy a korrupció idehaza időtlen idők óta része reális gondolkodásunk összességének, azaz paradigma. És akkor még csak a korrupció mindenki által könnyen megtapasztalható, átélt formáiról beszélünk, holott a jelenségnek van egy ezeknél jóval rejtettebb arca is: az intézményesített, törvénybe foglalt korrupció. Megjelenésére egyre gyakrabban ismerhetünk rá mostanában. Klasszikus korrupciós helyzetek sokaságát teremtheti meg például, hogy az állam mind több adatot próbál eltitkolni előlünk. Ugyanezt példázza, hogy a kormány offshore cégeken keresztül árulja a letelepedési kötvényeket, de szakértők szerint növeli a korrupciós szituációk esélyét az is, ha felemelik a közbeszerzés kiírását megkövetelő beruházások összeghatárát. És még hosszan sorolhatnánk, talán azzal bezárólag, miért korrupciós ügy – mert az –, ha a jegybankelnök egy másik pénzintézet vezetőjének a lakásában húzza meg magát átmenetileg.
A hétköznapi és a törvényesített korrupció hatása olyan, mint a magas vérnyomásé. A beteg hosszú ideig élhet tünetmentesen akár extrém értékekkel is, de később annál nagyobb árat fizet, minél tovább fütyült az egészre. A Transparency International felmérése és a felmérés nélkül is látható jelek egyaránt azt mutatják, a magyar döntéshozók nem tartanak a szövődményektől – holott azok biztosan súlyosak lesznek, ha minden így marad. Korrupciós környezetben ugyanis a közbizalom folyamatosan gyengül, a beruházók, a piacok egyre óvatosabbá válnak. Ennek nyomán romlik az ország versenyképessége, csökken a gazdaság ereje, és nem mellesleg megszaporodnak az olyan kontraproduktív döntések, amelyek visszahatva még gyorsabbá teszik az erózió folyamatát. Ez keveseknek, de remek lehetőséget teremt a gyarapodásra, mindenki másnak azonban kárára van. Jó tapasztalatok híján csak remélhetjük, hogy a »korrupcióellenes összefogás« változtat a helyzeten, és nem kell megvárni hozzá a tizedik vagy a huszadik születésnapot. Annyi időnk nincs.”