Könyörtelen tündérmese

„A több mint két órás film, három különálló történetet sző egybe, melyeket Garrone csak meglehetősen lazán köt össze. A fejezetek főbb szereplői adott pontokon keresztezik egymás útját, találkozásuk azonban majdhogynem teljesen szükségtelen. A másik krónikájának alakulására semmiféle ráhatásuk nincsen, ott és akkor csupán mellékszereplői, statisztái a másik történeti szálnak, egészen addig, míg a rendező bele nem kezd a következő sztori kibontásába. Teszi ezt nagyjából 10-15 perces felosztásban, a három különálló történet párhuzamosan szövögetve ez által. A királynő, aki mindennél jobban vágyik egy gyermekre, s amiért bármilyen árat hajlandó megfizetni; a király, akit teljesen uralma alá hajtanak a nők iránti olthatatlan vágyai; egy uralkodó, aki apai szeretetét - egyetlen lánya helyett - a jelentéktelen dolgokra irányítja. Mindezen ballépések pedig erőszakhoz és szenvedéshez vezetnek, melyeknek bemutatása, valahogy mégis egészen szemet gyönyörködtetőre sikerült.

A film hangulatát és látványvilágát több művészi elem bűnös keresztezése adja. Az olasz rendező egy interjúban maga említi Mario Bava filmjeit, valalmint Goya munkásságának bizonyos festményeit inspirációként. A direktor, talán leghíresebb filmje - a nápolyi bűnszövetkezetek világát bemutató Gomorrah - realizmusát megtartva, behozta azt a fantasy és a tündérmesék világába, aminek köszönhetőek a film felkavaró és rendkívül, hatásos képei. A képzeletbeli kerekasztalhoz ezen kívül Garrone olyan rendezőket hív meg, mint Cronenberg, Del Toro, vagy akár a francia látnok, George Méliès, ez pedig arra kárhoztatja ezt a filmet, hogy kitűnjön a többi tucat fantasy közül.”