Kubai napló (1963)

„Patria o muerte! Haza vagy halál! – visszhangzik ettől a gondolattól telítődve a kubaiak jelszava. Micsoda tizenkilencedik századi őrület ez? – legyintenek sokan. Micsoda gyerekesség az atomkorban! A közszükségleti cikkek forradalmait éljük s nem az indulatokét. Sietve bólintok, hogy igaz, de rögtön hozzáteszem, hogy „közszükségleti cikkekre”, úgy látszik, a léleknek és az értelemnek is szüksége van: szabadságra, önérzetre, nagyságtudatra, egyenjogúságra.

Gazdasági „forradalommal” politikai forradalmakat megelőzni – a jelek szerint – Afrikában sokkal könnyebb, mint Latin-Amerikában. Az afrikaiak, kilépve mágikus kultúrájukból, sokkal természetesebben illeszkednek bele a gyarmatosítóik által kialakított modern világba, mint az európai eszmékhez igazodó latin-amerikaiak, mivelhogy őket nem terheli annyi tudatos történelmi emlék, sár, iszap, nemzeti kudarc. Latin-Amerika szabadságmozgalmaiban ugyanúgy ott forrongtak – s maradtak mindmáig elintézetlenek – a nagy francia forradalom eszméi, mint az európai társadalmakéban. Hazáról, nemzetről ugyanolyan sebzett élményeket őrizgetnek, mint mi. Elég a múlt századi függetlenségi mozgalmak történetére, Simon Bolivarra és Castróék korunkbeli harcára gondolni. Micsoda pontos összecsengése eszméknek és hazafiságnak! Ha Amerika abban a hiszemben ad segélyt és kölcsönt Dél-Amerikának, hogy ezt az összecsengést elhalkítja, megszünteti, váratlan meglepetésekben lesz része. Mert ha igaz, hogy a nincstelenséget nem lehet semmiféle hazafias ideológiával eltakarni, az is igaz, hogy a függetlenséget sem lehet kizárólag mosógép, felhőkarcoló vagy autó alakjában elképzelni, mert egyszer a mosógép, az autó s a felhőkarcoló mellett is föltámad.

Ehhez szolgáltat örökös, nyugtalanító példát Kuba. Gyakorlatit s eszmeit egyszerre. Bármi történjék is ezután a lenti földrészeken, mindenhez köze lesz. Mérce lesz és mértékegység. Kinek lehetőség, kinek riasztás. Azáltal, hagy a szocializmus itt nem a sztálini korszak sötét verőfényében született meg, és azáltal is, hogy a modern kapitalizmus némely csúcsteljesítménye is beleolvadt a forradalmárok világképébe, Kuba úttörő országává válhat nemcsak Latin-Amerika, de a „harmadik világ” hasonló sorsú nemzeteinek.

Castróban Közép- és Dél-Amerika Leninjét tisztelik.

Túlzás ez, mivelhogy Castro nem elméleti ember? Gyakorlati döntéseiben eddig még mindig legforradalmibb lehetőségeket választotta. Az események fokozódó gyorsasága rég elsodorta volna, 205ha többnyire nem előzi meg őket például földosztással, államosítással, a milícia megszervezésével s más egyébbel. Vállalta még a legszélsőségesebb ellentmondásokat is; amit csak nagy jellemek oldhatnak föl. Közvetlenül a győzelem után úgy látogatott el néhány dél-amerikai országba – vállán elmaradhatatlan géppisztolyával –, mintha leplezetlenül hadseregszemlére menne.

Nem titkolta, hogy a kubai forradalmat csak nyitánynak tekinti, Dél-Amerikát megrázó és megtisztító forradalom nyitányának. Később azonban volt ereje fölülvizsgálni szenvedélyeit. Ráébredt, hogy korunkban nemcsak egyféle forradalom, a tizenkilencedik századból ránk maradt forradalom változata létezik, de mint egymáson átcikázó parabolakörök, forradalomrendszerek futnak át egymáson. Elfér egymás mellett a szakállasok forradalmi és a rakétákat hazaszállító szovjeteké: az elszántságé, a vakmerőségé, a legmagasabb rendű türelemé és számításé, mert, aki a rakétákat hazaszállította a szigetről, a szocializmus kilövőállomásait hagyta ott cserébe. Ráébredt, hogy nemcsak az a forradalom a jó, amelyről megrázó, nagy regényt lehet írni, hanem az, amely nagyobb kenyeret ad. Ráébredt, hogy Kuba további forradalma az, ha bizonyít.

Utószó

Santiago de Cubában, a híres Moncada-laktanya előtt, ahol az 1953. július 26-i első felkelés vértanúi vágódtak el a betonon, s vérüket nem itta be a beton, később, kint a temetőben, a kinyomott szemű Abel Santamaria sírjánál, ki Castróhoz hasonló képességű férfiú volt, a fölkelés helyettes vezetője, s aztán a város fölé emelkedő Sierra Maestra láttán, a hegyvidék zöld legendáinak sugárzásában, a rombolásra ítélt santiagói nyomornegyed szétverése és az égre kiáltó nyomorúságos ágylábak rúgkapálása közben egyetlen gondolat keringett bennem: vajon tudták-e a laktanyát megrohamozó lázadók, hogy elzuhanó és állva maradó testükkel akkora rést ütnek a történelmen, hogy az egész világra nyíljék kilátás?

Nem tudták.

Egyetlen dolgot tudtak csak, hogy kishitűeknek eddig még sose volt szerepük a történelemben.

1963”