Ted Chiang: Életed története és más novellák - Gondolatkísérletek elbeszélésbe zárva

„Egyik várakozásom sem igazolódott be – a dolog ennél sokkal bonyolultabb. A szerzőt a szó hagyományos értelmében írónak sem nevezném (költőnek már inkább, mármint ha a matematikában is van poézis): Chiang elsősorban filozófus, akit a cselekményszövés, a jellemek kibontása és fejlődése csak és kizárólag annyiban érdekel, amennyiben elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy könnyebben befogadhatóvá és emészthetővé tegyék a gondolatmenetét. Írástechnikai szempontból közelebbi rokona La Fontaine-nek vagy éppen Lukács evangélistának, mint egy virtigli novellistának: a Róka és a hollót vagy a tékozló fiú példázatát is fel lehetne turbózni mellékszereplőkkel, hozzáadott ármánnyal és fordulatokkal, de nem lenne értelme – hogy levonjuk a tanulságot, vagy legalább elgondolkozzunk rajtuk, ahhoz pontosan elegendő az eredeti szüzsé.

A legjobb példa erre a tételre - egyben személyes kedvencem a novellák közül - a Szépségvakság:Dokumentumműsor című darab. Cselekménye - egy suta szerelmi szálon kívül – gyakorlatilag nincs. Ahogy a cím is utal rá, mintha egy monológokból álló dokumentumműsor szövegkönyvét olvasnánk, ahol a nyilatkozók pro és kontra érvelnek egy olyan eszköz bevezetése és intézményesítése mellett, amelynek használatával kiiktathatóak lennének a testi szépség felismerésével együtt járó előítéletek. Ez a szerkezet szükségszerűen az olvasót is folyamatos gondolkodásra kényszeríti: csakugyan könnyebbé tenné az életünket, ha csak a belbecsük alapján ítélnénk meg másokat, vagy idővel kiölné belőlünk a másban fellelhető szépség iránti fogékonyságot is? Alkothatunk-e egyáltalán objektív véleményt úgy, hogy álláspontunkat szükségszerűen befolyásolja, a változtatás nélküli helyzet kedvező vagy kedvezőtlen számunkra? És mi lesz, ha odáig fejlődik a szoftver, hogy mindenki egyformán karizmatikusnak, okosnak, meggyőzőnek fog hatni számunkra?

Chiang a legősibb módszert alkalmazza: kérdez, hogy mi kereshessük meg a választ. És ha a többi novellában kevésbé hagyja is nyitva az alapkérdéseket, mindegyik egy-egy jól körvonalazható hipotézisre épül: Mi lenne, ha a nyelv teremtő erejének hasznát vehetnénk az emberi reprodukcióban? (Hetvenkét óra) Mi van, ha Istennek csak a hit számít, bűn és erény pedig közömbös a számára? (A pokol, mint Isten hiánya: az író végkövetkeztetése a maga módján hátborzongatóbb, mint bármelyik horrorregény) Mi lenne, ha odáig fejlődne az agyunk, hogy az érzékelésünk egy teljesen új minőséghez jutna? (Értsd meg!) Mindegyik hipotézis köré nagyregényeket lehetne szőni, és Chiangban éppen az a különleges, hogy a leghosszabbat is lezárja legfeljebb hatvan oldalban úgy, hogy – még ha szívesen olvasnánk is esetleg a témáról egy sci-fi kalandregénybe oltva, lásd majd lejjebb – igazi hiányérzetünk nem marad utána.”