Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Ezek az apró felismerések iszonyúan sokat adnak hozzá a könyv élvezeti értékéhez. Ráadásul további mélységeket adnak a szereplőnek, akiről eddig azt hittük, csupán egy falvak felégetésében és nők megerőszakolásában jártas útonálló.
„Hét történet kapott helyet a kötetben, szóhoz jut Makin, Vörös Kent, a Núbai, Rike, Sim testvér, Gomst atya, Gorgoth és persze mindenki kedvence, Ancrath tékozló és vérszomjas trónörököse is. A novellák nem ott folytatódnak, ahol a trilógia abbahagyta, nagyobbrészt egy-egy karakter előzménytörténetével ismerkedhetünk meg az elolvasásukkal, mindegyik figura más módon csatlakozik ahhoz a regényfolyamhoz, amit már betéve ismerünk. Jó párszor előfordult, hogy elsőre fogalmam sem volt arról, hogy kiről szól az adott írás, hiszen a cselekmény elején még nem a megszokott becenéven illetik a szereplőket. Aztán egyszer csak beugrik - jellemzően az írások végén -, hogy voltaképpen kiről is van szó, és kronológiailag is helyükre kerülnek a dolgok.
Ezek az apró felismerések iszonyúan sokat adnak hozzá a könyv élvezeti értékéhez. Ráadásul további mélységeket adnak a szereplőnek, akiről eddig azt hittük, csupán egy falvak felégetésében és nők megerőszakolásában jártas útonálló. Igen, az, de végül miért is lett az alany ilyen érzéketlen gyilkológép? Sok esetben családi tragédiák állnak mögötte, vagy egyszerűen a képmutató nemesek szolgálatában eltöltött évek alatt unt rá a dolgokra, és végül a saját fejük után ment. Szinte mindegyik történet egyfajta személyes dráma is, Lawrence remek érzékkel ébreszt bennünk szimpátiát az antihősök felé. Sok esetben a bosszú jelenti a bonyodalmak katalizátorát, olyan dolgok, amelybe nincs beleszólása a szereplőnek, a legtöbbször ők a szenvedő alanyok, és mire a tettek mezejére lépnek, már megtörtté válnak, és a kártyavár összedől.”