Úton az új világ felé – Brian Staveley: A tűz kegyelme

Trilógiák esetében a középső kötetnek rendszerint egy borzasztó hálátlan szerep tud jutni. Össze kell gereblyéznie a ledobott történetszálakat, hogy újra összekösse őket, újakat kell útjukra bocsátania, valamint félreérthetetlen célzásokat kell tennie a készülődő zárókötetre, a nagy lezárásra. Ez az epikus fantasy műfajában hatványozottan érvényes. Ebből a szempontból az amerikai író ezen regénye sem kivétel. A kérdés inkább talán abban áll, hogyan tudja A tűz kegyelme ezt a temérdek elé állított feladatot úgy megoldani, hogy az olvasónak közben ne támadjon hiányérzete.

Staveley karaktereit fiatalnak és tapasztalatlannak írta meg már az előző részben, A császár pengéiben. Hiába vett mindhárom szereplő élete (Adare, Valyn és Kaden) váratlan fordulatot, a rájuk váró kalandok meghaladják jelenlegi képességeiket, így további tanulás vár rájuk. A felnövéssel pedig kéz a kézben jár az útkeresés, a csalódás és a pillanatnyi elbukás keserűsége is. A két utóbbi karakter viszonylag meg tudta őrizni azokat az alapokat, amelyeket az előzőekben kapott, és ezekre építve, ezeket újraértelmezve tudott előrelépést produkálni az életben.

Mind Valyn, mind pedig Kaden hosszú utat jár be – ezalatt megtanulnak megérzéseikre hagyatkozni egy-egy történés kapcsán és döntésre jutni a hosszabb távú előnyök érdekében az esetleges rövidebb hátrányok ellenére, valamint blöffölni. Adare a két férfitől teljesen különböző utat követ. Az udvari élet nem készítette fel arra, hogy kilépjen az uralkodói palota falai közül és önállóan, segítség nélkül próbáljon boldogulni a világban. Emiatt pedig hármójuk közül ő az, aki a legtöbbször hoz rossz döntést.

Mindezen fejlődések azonban együtt járnak azzal, és valahol itt billent át számomra a mérleg: a főszereplők hibákat követnek el, bukdácsolnak és keresik a számukra megfelelő utat, de előbb-utóbb az olvasó várja, hogy végre tanuljanak is a pofonokból. Ami miatt mégis kibillentnek érzem a könyv által prezentáltakat, az az, hogy a folyamatos kedvezőtlen kimenetelű elhatározások látszólag nem jelentkeznek bölcsességként vagy élettapasztalatként egyikőjükben sem.

Világos számomra, hogy az író elmozdul abba az irányba, hogy egy-egy eseményt fel kell dolgoznia a karakternek és ehhez időt kell neki biztosítani. Az állandó mozgással járó környezetváltozások vagy az egyik szituációból a másikba cseppenés sem könnyíti meg ezt a folyamatot. Azt is megértem, hogy a vesztes pozícióból való feltápászkodás borzasztóan inspiráló tud lenni. Ehelyett, az írói döntés szerint, logikátlanul és ösztönből cselekszenek, ami szembeszáll az olvasói elvárással.

Mindezek ellenére A tűz kegyelme megőrizte az előző rész könnyed olvashatóságát (az epikus fantasy stilisztikai jegyeivel keveredő young adultos lazaságot) és történetközpontúságát. A korábban csak fenyegető árnyékot vető szereplők szépen sorban felbukkannak, ezzel egyidőben teljesen új alakok lépnek színre és szólnak bele a cselekménybe. Mindegyik fél a saját igazának akarna érvényt szerezni, így az összecsapásokkal járó üldözés és menekülés az ellenség elől tölti ki a narratíva nagyobbik hányadát. A fennmaradó részek azonban megmutatják azt a potenciált, amely igazolásul szolgál arra, hogy a befejező rész óriási tartalékokat fog mozgósítani, hogy az Annuri Birodalom összekuszálódott erő- és politikai vonalain megszűnjenek a csomók és minden részlet a helyére kerüljön.

Ezt a lehetőséget pedig döntően Kaden ügyeskedte ki. A narratíva elején temérdek alkalommal kételkedő volt szerzetes sokáig birkózik az általa látottakkal és tapasztaltakkal, aztán mégis sikeresen kezdi venni az akadályokat és nagyjából épkézláb, távlatokban gondolkodó politikai döntéseket tud hozni a legkiélezettebb szituációkban is. Adare cseberből vederbe esik a szöveg teljes egészében. Dacára elit katonai képzésének, Valynt rendszeresen elragadja az indulat válaszút előtt. Ezen változtatni egyelőre nem tud, habár rengeteget borong az elmulasztott alternatívái felett.

A tűz kegyelme okozott bennem némi hiányérzetet. Mert bár Staveley kisimította a korábbi hangsúlyeltolódás(oka)t és egyenrangúvá emelte mindhárom szereplőjét, a karaktereket letaszította a mélységbe, hogy aztán onnan a befejező részben kikeveredjenek. Mégis: a mód, amivel mindezt elérte túlzottan egyoldalú és zavaró volt a számomra. Az alagút végén úgy hiszem, van fény, így a közbeeső sötét szakaszon is végig kell haladnia az olvasónak, ha ki akar jutni a másik oldalra.